Greenpeace Magyarország

 

Ezek a változások a térképen, elmondhatatlan sok szenvedéssel jártak, az akkor és ott élő emberek számára. A határmódosulások, országok - népek nyirbálása lényegében egyet jelent a háborúval, az erőszakkal, megtorlással és annak megtorlásával. Nem tudom vizsgálta-e valaki, hány békés esztendő volt az elmúlt ezer évben, Európában, amikor egyetlen ország sem vívott háborút.

Állítólag az ember, halála körüli pillanatokban ugyanígy végig nézheti saját életét, születésétől a befejezésig. Láthatja mi történt vele és hogyan. Láthatja, amint cseperedik, szokja, tanulja a szabályokat, sérelmeket kap és ad, örül, és szenved, fél és félt, ölel, remél, szerelmes, magányos, miközben gyarapodik anyagiakban vagy épp elszegényedik, munkát végez, főnök, beosztott, utazik, zenét hallgat, betegségeken vergődik át, esetleg háborúzik. Aztán, így-vagy úgy, de megérkezik oda, ahonnan már másként folytatódnak a dolgok. Állítólag minden embernek van egy ilyen filmje, térképe, s hogy mikor, milyen körülmények között nézhet bele ebbe a  kaleidoszkópba, ami egyedi, kivételes és csak az övé..nos ezt ugyanaz az erő dönti el, mint, amely Európa – de az egész világ – működését alakítja.

De ha létezik ilyen ember-mese, miért ne létezhetne népek, sőt az egész Föld történetére is. Ha az embernek van halhatatlan lelke, amely időnként testbe költözik, hogy eljátsszon egy-egy szerepet, népeknek, s a benépesült Földnek miért ne lehetne? Ha egy emberélet lepereghet másodpercek alatt – mert az idő relatív, s tudatállapot kérdése, mit mennyinek érzékelünk -, egy nép, vagy akár a Föld milliárd éves története is „lepereghet”, percek alatt.. S innen már csak egy – merész – ugrás azt a kérdést feltenni, hogy amikor például saját életünket látjuk, az mikor van valójában. Születés előtt – csak elfelejtettük, vagy halálunk pillanataiban? Jövőt látunk, vagy emlékezünk? És legyen bármelyik is a „jó” válasz, az igazi kérdés nem ez. Hanem, hogy elszenvedői, vagy alakítói vagyunk –e ennek a történetnek?

Einstein, aki igen sokat tett azért, hogy az elme tudomásul vegye saját korlátait, egyebek közt ezt mondta: „Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.” Mármost így késő tavasszal, nyár közeledtével az ember inkább hajlik a varázslatra. Hogy a káoszban rend van – ez a varázslat, s a rend tűnhet kaotikusnak – az elme számára, hogy a tudás képzelet nélkül épp oly magányos, mint fordítva, s a látható és láthatatlan erők együtt formálják létünket, miként van nappal és éjszaka. Vagyis, hogy egyszerre vagyunk szereplői és alakítói is saját történetünknek. Hogy gondolataink és érzéseink egyaránt teremtenek, de közvetítenek is. Hogy amit akarunk, azt mi akarjuk ugyan, de ebben ott van valami, ami tőlünk független. 

És amikor a tudás és a technika elénk tesz egy ilyen Európa-térképet, akkor teret nyit a képzeletnek, az érzéseknek, a varázslatnak. Annak, hogy lássuk, látni próbáljuk magunk, mások, népünk, Földünk  láthatatlan történetét. Mert aki szenvedett, vagy érzett boldogságot, pontosan tudja – mert lelkén, mint lenyomatot őrzi – annak milyenségét. Formáló erejét. S a varázslat „csak” annyi, hogy amit magamnak nem, azt másnak sem kívánom. És persze fordítva. Mondják ezt szeretetnek is. Ha most leperegne egy ilyen Földtörténet előttünk, az a folyamat, ahogy jóformán ezer év alatt feltrancsíroztuk ezt a bolygót, földjét, vizeit, levegőjét, növényeit, állatait, éghajlatát, s mindezek eredményeként most egy gazdasági világválság kellős közepén, egy közelgő ökológiai összeomlás finisében vitatkozgatunk a mértékről, s közben nézünk ki a fejünkből, hogy még mit és hol lehetne meghódítani (olvastam, hogy az ürbányászat komoly jövő elé néz), akkor ismét egy Einstein idézet kívánkozik ide. „Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos.”