Mindenkinek megvannak a személyes okai, hogy miért küzdjön. Számomra az, hogy egy mozgó olajfúró hajó elé ugrottam, nem csak a természetvédelemről, a klímaváltozás megállításáról szólt, hanem a békéről is. Függésünk az olaj üzemanyagoktól, konfliktusokat teremt, korrupciót szül a politikában és életeket tesz tönkre.
Egy félig brit, félig iráni házban nőttem fel. A szüleim majdnem mindenért egymást okolták, az imperializmustól kezdve, a rossz vacsoráig, a lista soha véget nem érő volt. Tipikus példája egy rossz házasságnak, ahol a kulturális különbség csak olaj volt a tűzre a legkisebb vitákban is. De mégis, egy téma volt, ami újra és újra felmerült. A történet egészen visszanyúlik az 1950-es évekig – jóval, mielőtt én megszülettem – és az olajról, valamint a BP-ról szól.
BP-nak abban az időben Anglo-Iranian Oil Company volt a neve, és csak egy évvel később változtatták British Petrol-ra. A BP abban az időben a világ legnagyobb olajfinomítóját üzemeltette a Perzsa-öböl, Abadan nevű kikötőjében. Itt termelték ki és finomították az olajat, majd exportálták külföldre. A profit csupán 16%-át adták oda az irániaknak.
Az 50-es években azonban kezdetét vették a függetlenségi harcok a világ minden táján. Az irániak tisztességesebb üzletet kezdtek követelni a saját olajukért, a BP és az angol kormánynak ez viszont komoly aggodalomra adott okot. Az olaj egy biztonsági ügy mind a mai napig. Mivel limitált és alapvető energiaforrás a hadi ipar számára is, valamint jelenlegi gazdaságunk is erre a természeti kincsre épül, a politikusaink majdnem mindent megtennének, hogy ezt a biztonságot garantálják és elérhetővé tegyék.
Szóval 1953 nyarán , Mohamed Mossadegh – Irán demokrata miniszterelnöke – visszakövetelte az ország olaját és ekkor a BP és az angol kormány úgy döntött, hogy ez nem történhet meg. Ideje volt megszabadulni az államfőtől és egy simulékony diktátort ültetni a helyére.
Nos, ez édesanyám oldala volt a vitában. Sokáig nem vettem figyelembe, mert úgy gondoltam, hogy ez elég egyoldalú és elfogult megközelítése a történelemnek, vagy csak egy újabb módja, hogy felbosszantsa apámat. Csak, miután a kulcsfontosságú dokumentumok napvilágra kerültek, derült ki, hogy édesanyámnak igaza volt.
A BP és az angol kormány meggyőzte Eisenhower amerikai elnököt, hogy a nemrégiben alakult CIA-t használja fel, hogy megdöntsék az iráni miniszterelnök hatalmát. Az ötlet az volt, hogy Mossadegh helyére monarchiát teremtsenek. Egy olyan rendszert, ami aláveti magát a BP és az angol kormány parancsainak, valamint továbbra is olcsón és folyamatosan szolgáltatja az olajat.
Ez volt az első a CIA puccsai közül (a sor elég hosszú). Amerikában „Operation Ajax” , míg Angliában „Operation Boot” néven futott a művelet. Úgy hangzik, mintha egy kém novella részleteit olvasnánk; pénzzel tömött aktatáskák, lefizetett gengszterek szerepeltek a forgatókönyvben. Tömegeket béreltek fel, hogy a miniszterelnök háza előtt mozgolódjanak a leváltása napján.
Amikor 1979-ben megszülettem, az ablakaink előtt az utcákon érezni lehetett a forradalmi hangulatot – egy felemelkedést, ami az olaj-puccsra volt visszavezethető. A monarchia, ami 1953 óta tartott, brutálisan elnyomóvá vált és – nem meglepő módon – mindenért az angol illetve az amerikai kormányt okolták az emberek. A társadalmi felfordulás következménye képpen, a családomnak el kellett hagynia Iránt, és végül is az Egyesült Királyságban telepedtünk le.
1953 nagyon régen volt, és sem a kormány emberei, sem a BP vezetői nem ugyanazok, akik akkor ledöntötték Irán demokráciáját és eladták az olcsó olajért.
De a szeretett szülőföldemet és szomszédait, továbbra is feldúlják az olajért folytatott háború során, és destabilizálják az egész világra kiterjedő „olaj-függőséggel”. És sajnos nem csak a Közel-Kelet van ilyen helyzetben. Kirgizisztántól kezdve a Niger folyó deltájáig, egy sémára épülve ismétlődik az olaj-konfliktus.
Szóval, számomra ez személyes ügy. A klíma, a környezet és a béke kedvéért azt mondom, hogy „túl kéne magunkat tenni az olajon.” (Go Beyond Oil)
James, az Esperenza hajóról
