Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök "Harc a sarkokért” című cikkében (augusztus 14, Metrolpol, Vélemény rovat) az éghajlatváltozásról írt, elég különös dolgokat. Véleménye szerint „nem kell rögtön megrettenni, mert egyáltalán nem új ez a jelenség”, majd azt fejtegeti, hogy „mindenesetre az ijesztőnek látszó hatások mellett, úgy tűnik, előnyökkel is járhat a sarki olvadás.” Sok előnyről nem tud a tudomány, ő is csak egyet tud: a sarkvidékeken is lehet majd bányászni, főleg olajat – azt a nyersanyagot, ami miatt az éghajlatunk éppen felborul.
Valóban, az olajtársaságok részvényeinek tényleg kár megretteni az éghajlatváltozástól, és számukra valóban járhat előnyökkel is a sarki jégsapkák olvadása.
De a részvényesek már ne örüljenek annyira. Hiszen ők lélegző emberek, kiknek jólléte nem csak a pénzük mennyiségétől, hanem a földi ökoszisztéma állapotától is függ. Mint nekem, a Metropol olvasóinak, meg bárkinek.
Ezért pár példával bemutatnám azt, ami tényleg fontos az éghajlatváltozással kapcsolatban, és hogy miért érint minket.
Először is: nagy tévedés úgy csinálni, mintha a jelenleg tapasztalható felmelegedés a földtörténet során bekövetkező természetes váltakozás része lenne. A világ mérvadó tudományos testületei határozottan egyetértenek abban, hogy ez nem igaz, a most tapasztalt változás az emberi iparosodás óta kibocsátott káros anyagok miatt ilyen gyors. Nem csoda: ami régen tízezer évek alatt történt, az most röpke pár tízév alatt zajlik le, ilyen sebesség mellett embernek, állatnak, élelmiszernövénynek szinte esélye sincs az alkalmazkodásra.
Van néhány súlytalan csodabogár, aki ezt tagadja - egy részükről idővel kiderült, hogy a szén vagy az olajipar fizette „kutatásaikat” –, de a kérdés lényegében már eldőlt: az éghajlatváltozás jelenlegi formájában és gyorsaságában az embernek meghatározó szerepe van. Ez azért fontos, mert ha öntudatlan, egyéni és apró, valamint pár nagyobb szabású döntésünkkel, cselekedetünkkel egy egész bolygó éghajlatát meg tudtuk változtatni, akkor tudatosan, mi, ugyanezek az emberek, ugyanolyan apró és fontos döntésekkel az ellenkezőjére is képesek vagyunk. Miért is ne lennénk?
Ha képesek vagyunk, akkor tegyük is. Mert az éghajlatváltozásnak a legkevésbé fontos vetülete, hogy a sarki jégsapkák olvadása miatt újabb helyeken lehet azokat a piszkos energiaforrásokat bányászni, amelyek miatt a klímánk megborult. Van elég olaj és elég földgáz így is, nem szorulunk ezért a sarkvidék elszennyezésére.
A jégsapkák megolvadása, az éghajlatváltozás azt jelenti, hogy az emelkedő tengerszint miatt százmillióknak kell elhagynia az otthonát. Többek között.
Ez nem mese és nem csak egy lehetséges rossz forgatókönyv: Mikronézia szigetállam már most tárgyal Ausztráliával, hogy népének hol vásárolhat új földet. Az ország már most arra képezi polgárait, hogy miként kell majd beilleszkedniük az egyelőre ismeretlen befogadó országban, miután el kell hagyják a hazájukat.
Ez az éghajlatváltozás.
És a drágább élelmiszerek, az Európába menekülni kénytelen nincstelenek növekvő száma, a megszaporodó régi és új járványok, valamint időjárási frontok miatt több beteg, ingerlékeny és fáradt ember; a mind több aszály és hirtelen árvíz, a hőségtől mind gyakrabban tompa szenvedésben töltött munkanap – ez az éghajlatváltozás.
Amit gyorsíthatunk több olaj elégetésével, több szemét termelésével, több energia pazarlásával.
Vagy megállíthatunk: több megújuló energia rendszerbe állításával, az energiahatékonyság növelésével, újrahasznosítással. Könnyű belátni, az utóbbival már középtávon is jobban járunk. Akár még annál is jobban, mintha az éghajlatváltozással járó új bányászati lehetőségekre koncentrálunk.
(A cikket válaszcikknek írtuk a Metropolba, a mai számban jött le belőle 1500 karakternyi olvasói levél.)
