Hogyan lesz egy irodistából zöld aktivista, majd tengerész?
Erről beszélgettünk Varsányi Viktor Greenpeace-aktivistával, aki két hónapot töltött egy vitorláson kadétként és nemrég tért vissza egy 18 állomást érintő európai Greenpeace-kampányról, a német Beluga II vitorláshajóról.
Főállású zöld vagy?
Nem, egy biztosítási irodában dolgozom, és mellette, amikor a szabadidőm engedi, besegítek a Greenpeace tevékenységébe. Önkéntes alapon, aktivistaként veszek részt a munkában.
Miért kezdtél el önkénteskedni?
Ez régi történet: két évet Angliában töltöttem, ami – utólag visszagondolva – egyfajta önkeresés volt. Ott láttam, mennyivel aktívabb a civil élet, mint amivel itthon találkoztam. Felfigyeltem arra, hogy milyen tudatosan alakítják az emberek az őket körülvevő környezetet, kis és nagy léptékben is. Nem csak hazamennek, becsukják az ajtót-ablakot, és megszűnik a külvilág, hanem összejárnak, és fontos témákról beszélgetnek. Ez olyan közösségi élmény volt, ami nekem mindig is hiányzott, mert nem csak arról szól, hogy este berúgunk a haverokkal, hanem valami értelmes dolgot csinálunk együtt. Kitaláljuk, hogy milyen legyen a hely, ahol élni szeretnénk, utána pedig nekilátunk és megvalósítjuk. Ahhoz persze, hogy ez a paradigmaváltás itthon megtörténhessen, magas fokú önismeret, szolidaritás, társadalmi átjárhatóság és érzékenység kell.
Miért pont a Greenpeace-t választottad?
2007 tájékán, miután hazajöttem Angliából, egyik ismerősöm elhívott egy Greenpeace-infónapra. Ez később nagy pluszt adott, kapcsolódási pontot olyan élményekhez, amilyenekben mindig is szerettem volna részt venni. Végül itthon forrott ki bennem mindaz, ami most számomra érték, és örülök, hogy megtaláltam magam.
Mi az, ami neked a legfontosabb a Greenpeace témái közül?
Mindegyik kampány fontos, hiszen az ökoszisztémák minden ponton kapcsolódnak egymáshoz. Párhuzamosan érdekel a tengeri élővilág megóvása, amibe beletartozik a sarkvidékek védelme és az illegális halászat elleni fellépés is, de fontosak a hazai témák, a kishantosi mintagazdaság megmentése vagy a méhpusztító permetezőszerek betiltásáért folyatott küzdelem is. Mivel a hajózás szerelmese vagyok, a fő fókuszban az óceánok állnak.
Így már érthető, hogy kerültél a Beluga II-re. De mikor kezdődött ez a szerelem?
Pár éve a híradóban láttam egy rövid interjút Méder Áron világjáró vitorlázóval, aki épp Thaiföldről jelentkezett be. Akkor jutott eszembe: basszus, hiszen én tizenkét éves koromban még tengerész akartam lenni! Ez olyan felismerés volt, amit nem volt szabad elengednem. Elolvastam több vitorlázó könyvet, majd Áron hatására elvégeztem egy tengeri vitorlás képzést Gál József óceánkerülőnél. A következő évben pedig külföldi pályázattal jutottam ki Angliába, ahol két tengeri vitorlás vizsgát is letettem. Két-három év alatt kiforrt, hogy ebbe az irányba akarok menni.
Egy Greenpeace-es filmvetítésen aztán megnéztük a Rainbow Warrior I felrobbantásáról szóló The Rainbow Warriors of Waiheke Island című filmet, Rien Achterberg ( az első Greenpeace-hajó, a Rainbow Warrior legénységének volt tagja) személyes narrálásával. Ekkor értek bennem össze azok a dolgok, amik mindig is érdekeltek. Hamarosan azon kaptam magam, hogy minden héten ott vagyok a Greenpeace-irodában, nagyszerű emberek között, és olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Aktivista lettem, aki ha kell, csomagot szállít Európa másik végébe, ha kell, felmászik egy atomerőmű tetejére. Közben többször írtam a nemzetközi Greenpeace-nek, a Rainbow Warrior III, az Artic Sunrise és a többi nagy hajó koordinálójának, de sokáig nem kaptam választ, mert elég sokan jelentkeznek ezekre a helyekre. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve szétnéztem a kisebb, országos szervezeteknél, és láttam, hogy a német Greenpeace-nél van egy vitorlás hajó, a Beluga II. Jelentkeztem, majd úgy két hét múlva, mikor épp Svájcban voltam egy akción, megjött az e-mail, hogy mehetek a Belugára!
Mi volt a dolgod?
Két hónapot töltöttem a hajó legénységében kadétként, szerződéssel, amelyben ki volt kötve, hogy nem bérért, hanem azért dolgozom, hogy gyakorlatot szerezzek. Először Flensburgból hajóztunk a Balti-tengeren keresztül Lübeckbe, majd a belvízi csatornahálózaton keresztül Duisburgnál elértük a Rajnát. Ezen lehajóztunk a fessenheimi atomerőműig, és itt kezdődött a buli: demonstrációt tartottunk az elöregedő európai atomerőművek üzemidejének meghosszabbítása elleni kampány újabb szakaszának kezdeteként.
Hogyan zajlott a kampány?
Alapvetően én nem a kampányban vettem részt, hanem a legénység tagjaként azért feleltem, hogy a hajón minden működjön és készen álljon. Volt egy kampányterv, helyszínekkel, eseményekkel, amelyben napról napra meg volt határozva, hogy éppen mi a feladatunk. Ha pedig egy kampányban szereplő atomerőmű mellett haladtunk el, megálltunk, felemeltük az árbocokat és felhúztuk rá a bannert. A városokban standokat állítottunk fel, illetve minden este és reggel átalakítottuk a rakteret aktivista-szállásból kiállító és vetítő teremmé, felkészítettük a hajót a nyílt napokra és a sajtóeseményekre. A résztvevő országok helyi aktivistái pedig abban segítettek, hogy minél több emberhez eljusson az akció híre az adott városban.
Abban, hogy minden pontosan menjen a kampány során, a legénységnek is nagy szerepe volt. Mikor például Köln felé tartottunk, menet közben eltörött a dízelnyomó-vezeték. Mivel órára pontosan lebontott menetrend szerint haladtunk, késni nem lehetett, hiszen négy ország aktivistáinak és helyi szervezeteinek munkája volt összehangolva. Improvizálnunk kellett: elkötöttük egy ronggyal a repedést, majd kikötés után ott helyben a vízen, az éjszaka közepén javítottuk ki a hibát, és rövid alvás után, másnap reggel mentünk tovább.
Sikeres volt a kampány?
Mivel még tart, ezt nehéz megmondani. És nem is várható, hogy egy párhétig tartó kampány megváltoztassa mások hozzáállását. Ha azt nézzük, hogy jelenleg Dánia elektromos energiaszükségletének 43%-át, Németország pedig kb. 50%-át megújuló energiával állítja elő, és a nukleáris energia teljes kivezetését tervezik, az szerintem sokat elmond. De valójában az is sikernek számít, hogy rengeteg emberhez eljuttattuk a témával kapcsolatos álláspontunkat.
Egy nyílt napon akár 300-400 ember is megfordult a hajón. A kampány ezen része négy országban, Németországban, Franciaországban, Svájcban és Luxemburgban zajlott, 18 állomással. A reakciók pedig nagyon pozitívak voltak. Azt láttam, hogy külföldön iszonyatosan erős a Greenpeace elfogadottsága (talán a franciáknál kevésbé, mert ott elég erős az atomlobbi), és ahogy felismerték a hajónkat, integettek nekünk a partról.
Hogy bírtad ezt a hatvan napot a fedélzeten?
Korábban nem voltam nagy hajón, sem pedig ilyen hosszan vízen, és arról sem volt fogalmam, hogyan zajlik a napi élet, hogyan fogom viselni, hogy két hónapig ugyanazokkal az emberekkel vagyok összezárva egy szűk helyen. Nyílt napokon megszűnt a maradék privát tér is, mivel egész nap csomókban lógtak az emberek a hajón, mozdulni alig lehetett. Mi is csak a látogatócsoportokhoz csapódva tudtunk előrevergődni, ha el akartunk jutni a kabinunkba. Volt, hogy a gépházba húzódtunk vissza egy kis nyugalomért. Amikor pedig nem a parton voltunk, hanem hajóztunk, mindig volt valami munka. Folyamatos kihívás volt ez az út, volt alkalmam megtapasztalni a saját korlátaimat. De az ilyen alkalmak a legjobbak arra, hogy feszegesse a határait az ember.
Vannak új terveid?
Tele vagyok tervekkel. Szeretnék eljutni valamelyik sarkvidékre, amíg teljesen el nem olvadnak. Ha a sarkvidékek megszűnnek létezni, végleg megbomlik a Föld komplex ökoszisztémája, mivel a fehér sapkák a bolygó hőpajzsaiként funkcionálnak. Ez olyan ügy, amit nem lehet tétlenül nézni. Addig is több hajóra jelentkeztem már. De ha végül nem a Greenpeace egyik hajóján tudom hasznosítani magam, az sem baj. Ugyanúgy tudom képviselni ezeket az elveket bárhol máshol is.
Van egy hosszú távú elképzelésem is, amibe az előbbiek is beleillenek… bár még nem tudom, hogyan és mikor fog összejönni. Szeretnék egy saját vitorlást, és mangrove erdőket telepíteni, mondjuk Szenegál környékén. Ennek a növénynek óriási szerepe van a Föld ökoszisztémájában. A trópusi fajgazdag környezetben a biodiverzitás egyik alappillére, ráadásul nélkülözhetetlen a nagy algák elterjedéséhez, amik a fáknál ötször több széndioxidot képesek lekötni, ezzel is lassítva a klímaváltozást és a tengerek elsavasodását.
Bárhogy is lesz, 37 éves koromra kialakult bennem, hogy akkor érzem igazán jól magam a bőrömben, ha hajózhatok és valami jó ügyet is szolgálhatok egyszerre. Van, aki karriert épít, én egy hajót szeretnék.
Ha téged is érdekel az aktivizmus, írj egy levelet az info.hu@greenpeace.org címre!
Az interjút készítette: Barabás Dániel
