Lotti Rutter, a Greenpeace és a Climate Rush aktivistája a nemzetközi nőnap 100. évfordulója kapcsán a nők aktivizmusban betöltött létfontosságú szerepéről osztotta meg gondolatait.
Idén, a nemzetközi nőnap 100. évfordulóján csalódottan értesültem, hogy Leona Lewist, a brit X-Faktor egyik győztesét választották meg a múlt század Londonban élő vagy dolgozó legbefolyásosabb nőjének. Ez most komoly? Tudom, hogy ezt a Metro újságban olvastam, mégis úgy éreztem, hogy Emmeline Pankhurst, akinek oroszlánrésze van a nők szavazati joghoz való jutásában, és a hozzá hasonlók mind forognak a sírjukban.
Ha egy szóval kéne leírnom magam, az az „aktivista” lenne.
Utazásom az aktivizmus világába a Greenpeace-szel kezdődött. Már egy jó ideje egyre kevésbé érdekelt közgazdászdiplomám, viszont egyre jobban kezdett el aggasztani a világ helyzete, az igazságtalanságok és a bolygónkon véghezvitt pusztítások. Valószínűleg képtelen voltam rá, hogy olyan legyek, mint azok a hallgatók, akiket ha megkérdeznek, mik szeretnének lenni egyetem után, csak annyit felelnek: gazdagok.
A Greenpeace aktivistahálózata egy egyszerű, könnyen járható és hívogató út volt afelé, hogy tegyek valami jelentőset a számomra fontos problémák ügyében. Rövid idő alatt rengeteget tanultam a fő kampányokról elsősorban a járókelőkkel való beszélgetéseim révén, miközben én tetőtől talpig festékes/krétás – vagy képzelj ide bármilyen más kreatív kampányolási módszert – voltam.
Az egyik legnagyszerűbb dolog, amiben a szervezet révén részem lehetett, az volt, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik mindig is körülöttem voltak, közvetlen akcióikkal kapcsolatos történeteik és tapasztalataik igen ösztönzőleg hatottak rám. Nem sokkal később én is részt vettem az első ilyen akciómon. Az Unilever épületén félúton felfelé, egy ingatag párkányon ücsörögve, küldetésemet teljesítve orangutánként viselkedve rájöttem, hogy ennek kell lennie a legösztönzőbb módnak arra, hogy változást érjünk el a világban. Bátorítva éreztem magam arra, hogy amilyen módon csak lehet, kampányokban és közvetlen akciókban vegyek részt.
Valamivel később egy éghajlatvédelmi tábor alatt a Kingsnorth Erőmű melletti mezőn ültünk a fűben egy csapat lánnyal, és annak a napnak a közelgő 100. évfordulójáról beszélgettünk, amikor a szüfrazsettek női választójogot követelve rohanták meg a parlamentet. Nem kéne megünnepelnünk ezt az napot azzal, hogy mi is megrohanjuk parlamentünket napjaink legégetőbb problémájával? – vetettük fel. Az ötletet azonban kis időre félre kellett raknunk, ugyanis először el kellett eveznünk felfújható csónakunkkal a majd’ egy kilométerre levő Kingsnorth-mólóhoz, hogy aztán a rendőrség elvontathasson minket onnan (másodjára is).
És így, az ihlet pillanatában született meg a Climate Rush („Klímaroham”). Sok embert hoztunk össze a nők választójogának és a mai nők világunkra gyakorolt hatásának megünneplésére. (Viszont ne feledkezzünk meg a szalagokról, a teáról és a vegán sütiről, ezek nélkül nem lehet megmenteni a világot!)
A parlament megrohanása; vacsora a repülőtér indulási kapujánál; koktélok és szén; sőt saját magunk parlamenti kapukhoz láncolása – erős nők voltunk, akik felléptek az éghajlatváltozás ellen. És arra emlékeztettük magunkat és másokat, hogy a férfiak és nők, gazdagok és szegények, erősek és elnyomottak közti különbségekre vonatkozó alapfeltevések megkérdőjelezésében a női aktivisták napjainkban továbbra is olyan fontos szerepet töltenek be, mint eddig mindig.
Helyi hálózatain keresztül a Greenpeace egy olyan fórumként működik, mely a hétköznapi nőket (és természetesen a hétköznapi férfiakat is!) olyan lelkesítő aktivistákká alakítja, akik változást képesek hozni a világba. A Greenpeace nélkül felét sem tettem volna meg a dolgoknak, amelyeket megtettem, vagy feleannyira sem tartanék ott, mint most, és már nagyon várom az aktivisták kampányaik és közvetlen akcióik útján változást követelő következő 100 évét.
Fordította: Fáyné Fodor Laura
