Jan Haverkamp és Rasid Alimov eredeti írása nyomán
Harminckét évvel ezelőtt a világ legnagyobb polgári nukleáris balesete óriási területeket szennyezett el Európában. A mostani generáció talán már nem is emlékezik arra, hogy
- többek között Hollandiában és Németországban hónapokon át meg kellett semmisíteni a spenótot és más levélzöldségeket;
- Európa-szerte be kellett hajtani a teheneket az istállókba, a tejet pedig nem engedték felhasználni fogyasztásra;
- több mint két évtizedig óriási számban el kellett pusztítani rénszarvasokat Lappföldön, bárányokat az északnyugat-angliai Lake Districtben, és vaddisznókat a németországi Fekete-erdőben a magas radioaktív szennyezettség miatt.
A katasztrófa által leginkább sújtott országokban: Belaruszban, Ukrajnában és Oroszországban több száz négyzetkilométernyi terület továbbra is túl szennyezett ahhoz, hogy az emberek visszatérjenek, és a területek tágabb környékén emberek milliói kockáztatják továbbra is minden egyes nap a szennyezésnek való kitettséget.
A katasztrófa helyszínén a nemzetközi közösségnek csak tavaly sikerült úgy lefedni a felrobbant reaktorblokkot, hogy az lehetővé tegye a lényegi munka elkezdését, azaz a betonszarkofág és a reaktor romjainak leszerelését és eltávolítását – már ha sikerül az emberiségnek kifejlesztenie az ehhez szükséges technológiát.
1986. április 26. óta közvetlen tapasztalatból tudjuk, hogy az atomenergia használata súlyos kockázatokkal jár.
7 évvel ezelőtt a fukusimai atomkatasztrófa rámutatott: ezek a kockázatok mindaddig és mindenütt jelen vannak, amíg és ahol az atomenergia létezik. A katasztrófa hírhedt tanulsága, amelyet számos tanulmányban levontak – köztük magában a nukleáris iparban készült jelentésekben is: „gondolj az elképzelhetetlenre is”.
Úszó atomerőmű? Komolyan?
Az orosz állami atomipari vállalat, a Roszatom arra készül, hogy a következő hetekben átszállítja a világ legelső erre a célra tervezett úszó atomerőművét [1], az Akademik Lomonoszovot Szentpétervárról a Balti-tengeren át Norvégia megkerülésével Murmanszkba. Az előkészületek ott folytatódnak majd: nukleáris fűtőanyaggal töltik fel, és tesztelésnek vetik alá. Mindezt alig néhány kilométernyi távolságban Murmanszk 300 ezer lakosától. A Roszatom eredetileg azt tervezte, hogy az Akademik Lomonoszovot már Szentpétervár kellős közepében, a Balti Hajógyárban (Baltijszkij Závod) feltölti és teszteli – 2,3 kilométerre az Izsák-székesegyháztól, a világ egyik legnagyobb bazilikájától.
Mégis mi rossz történhet?
Az orosz nukleáris szabályozó hatóság, a Rosztehnadzor ugyan megszólalt a témában, de az oroszországi atomtörvény joghézaga miatt (az Akademik Lomonoszov mindaddig uszálynak számít, és nem atomerőműnek, amíg le nem horgonyoz az északi-sarkvidéki orosz kikötővárosban, Pevekben) továbbra sincs teljes jogosultsága az ellenőrzéshez vagy kritikák megfogalmazásához.
Egy 12 ezer szentpétervári lakos által aláírt petíció, a városi törvényhozó tanácsban feltett kérdések, és a balti-tengeri térség országainak aggályai a már használt, sugárzó üzemanyaggal feltöltött két reaktornak a saját meghajtás nélküli hajón, a térség sziklás tengerpartjai mentén történő szállításával kapcsolatban – ez történik, ha az emberek elkezdenek belegondolni az elképzelhetetlenül hangzó úszó atomerőmű tervébe. Mindezekre szükség volt ahhoz, hogy a Roszatom legalább egy kicsit észhez térjen. Az üzemanyagot így vonaton szállítják majd Murmanszkba.
Murmanszkból az Akademik Lomonoszovot 5000 kilométeren keresztül vontatják majd feltöltött állapotban (és a tesztek miatt besugárzott üzemanyaggal) az éghajlati válság miatt gyakran jégmentessé vált Északi tengeri úton az apró csukcsföldi kikötővárosba, Pevekbe. A 70 MW kapacitású úszó atomerőmű Pevek 5000 fős lakosságát, kikötőjét és szénbányáit látná el árammal.
De ez nem minden. Az Akademik Lomonoszov csak az első lenne az úszó atomerőművek flottájában, amelyeket az orosz sarkvidéken állomásoztatnának. A Roszatom nemrég megkapta a felhatalmazást, hogy felügyeljen minden szállítással és fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységet az Északi tengeri út mentén. Ez előkészíti a terepet az orosz sarkvidék nyersanyagkészleteinek – a kőolajnak, a földgáznak és a kőszénnek – az óriási léptékű kiaknázására.
Józan ésszel elképzelhetetlen, de gondoljunk bele:
ezekre az úszó atomerőművekre tehát azért lenne szükség, hogy biztosítsák az energiát még több éghajlatpusztító fosszilis üzemanyag kitermeléséhez az olvadó északi-sarkvidéki területeken.
Mégis mi rossz történhet? Miféle Titanic? Hát nem bízol a Roszatom mérnökeiben?
És innentől kezdve a képzelet határtalan: a Roszatom mérnökei már 1995-ben felajánlották a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek, hogy úszó atomerőműveket fejlesztenek az áramtermelésre és a tengervíz sótalanítására a világ más részein is. Gondoljunk itt a távol-keleti apró, elzárt szigetekre Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. Kína szintén ilyen erőműveket szándékozik használni a távoli szigeteken.
Mi rossz történhet akár itt is? Cunamik? Sodort a szárazföldre hajókat a cunami 2004-ben Dél-Ázsiában, vagy Japán északi részén 2011-ben? Máris elfelejtettük volna azokat a képeket?
Annak idején az is elképzelhetetlen volt, hogy Csernobil felrobbanjon. Ha ez a beruházás nem áll le, a következő atomkatasztrófát „Csernobil a jégen” néven emlegethetjük.
Jegyzetek
[1] A világ első hajón úszó atomerőművét, a USS Sturgis-t vagy MH-1A-t eredetileg nem erre a célra tervezték. A hajó egy régi Liberty osztályú hajó volt, amelyre egy reaktort telepítettek. Nem volt valami sikeres: mindössze 7 éven át üzemelt a Panama-csatorna-övezetben (Panama Canal Zone), ezután leállították, később megrongálódott egy viharban, elraktározták, és 38 évre elfeledkeztek róla. Az erőművet jelenleg az egyesült államokbeli Galvestonban szerelik le.
Rasid Alimov a Greenpeace Oroszország antinukleáris projektjének koordinátora, Jan Haverkamp a Greenpeace közép- és kelet-európai regionális irodájának nukleáris szakértője.
