"A kedvenc táblámon, amit itt láttam, az áll: „Törődöm veled”. Egy olyan kultúrában, amely arra tanítja az embereket, hogy kerüljék egymás tekintetét és hagyják egymást meghalni, ez egy nagyon radikális mondat."

Naomi Klein írása a Wall streetet elfoglaló, és a világ oly sok nagyvárosának utcáin megjelent tömegmozgalmakról. Megjelent a Guardian oldalán, 2011. október 7.-én.
 

Ha valamit biztosan tudok, az az, hogy a világ 1%-a szereti a válságot. Amikor az embereken eluralkodik a pánik és a kétségbeesés, az 1% számára ez az ideális időszak nagyvállalatokat támogató politikája sikerre vitelére: hogy privatizálja az oktatást és a társadalombiztosítást, tönkretegye a közszolgáltatásokat, és megszabaduljon a nagyvállalati tőkét fékező utolsó erőktől is. A gazdasági válság közepette ez történik az egész világon.
Ezt a taktikát csak egy valami áshatja alá, és szerencsére ez a valami nem is olyan kicsi: a 99%. Ez a 99% sorakozik fel Madisontól Madridig az utcákon, hogy kimondja: „Nem. Nem mi fogjuk megfizetni a ti válságotok árát.”
A szlogen Olaszországból indult 2008-ban. Átterjedt Görögországra, Franciaországra és Írországra, és végül elérkezett arra a helyre is, ahol a válság annak idején elkezdődött.
Sokan párhuzamot vonnak a „Foglaljuk el a Wall Street-et” és az úgynevezett globalizációellenes tüntetések között, amelyekre először 1999-ben, Seattle-ben figyelt fel a világ. Ez volt a legutóbbi alkalom, amikor egy globális, fiatalok által vezetett, decentralizált mozgalom közvetlenül szót emelt a nagyvállalati hatalom ellen. Én pedig büszke vagyok arra, hogy része lehettem annak, amit a „mozgalmak mozgalmának” hívtunk.
De fontos különbségek is vannak a kettő között. Mi találkozókat választottunk célpontul: a Kereskedelmi Világszervezet, az IMF és a G8-ak üléseit. A találkozók átmenetiek, csak egy hétig tartanak. Ez minket is átmenetivé tett. A szeptember 11-ét követő, dühöngő ultra-hazafiság és militarizmus alatt pedig könnyű volt teljesen félresöpörni minket, legalább is Észak-Amerikában.
Ezzel szemben a „Foglaljuk el a Wall Street-et” tartós célpontot választott, és nemcsak átmeneti időre. Ez bölcs döntés volt. Csak akkor lehet gyökeret ereszteni, ha egy helyben maradunk. Ez létfontosságú. Mai információs korunkra jellemző, hogy nagyon sok mozgalom bontja ki a szirmait, de a szép virágok hamar elszáradnak. Ennek oka, hogy nincsenek gyökereik. Sem hosszú távú tervük arra nézve, hogyan fogják fenntartani magukat. Így amikor megjön a vihar, egyszerűen elmossa őket.
Csodálatos dolog a mellérendeltség és a mély demokratizmus. Ezek az elvek tökéletesen illenek a kemény munkához, amely olyan szervezetek és intézmények létrehozására irányul, melyek elég szilárdak az előttük álló viharok átvészeléséhez. Hiszem, hogy ez meg fog történni.
Egy másik dolog, amit ez a mozgalom szintén jól csinál: elköteleztétek magatokat az erőszakmentesség mellett. Nem adjátok meg a médiának az áhított örömöt, hogy betört ablakok és utcai harcok képeiről tudósíthasson. E hatalmas fegyelem következtében pedig a hírekben újra és újra csak a szégyenteljes és indokolatlan rendőri brutalitás kapja a főszerepet.
A legnagyobb különbség egy évtizeddel ezelőtthöz képest azonban az, hogy 1999-ben mi a gazdasági növekedés időszakában szálltunk síkra a kapitalizmus ellen. Alacsony volt a munkanélküliség, és virágzott a tőzsde. A média megrészegült a könnyen jött pénztől. Minden az új és új vállalkozásokról, nem a bezárásokról szólt.
Rámutattunk, hogy az ámokfutás mögötti szabályozatlanságért nagy árat kell fizetni. Rombolta a munka színvonalát. Leépítette a környezetvédelmi előírásokat. A nagyvállalatok hatalmasabbá váltak, mint a kormányok, és ez meggyengítette demokráciáinkat. De hogy őszinte legyek, miközben dübörgött a gazdaság, egy, a kapzsiságra épített gazdasági rendszert nagyon kemény dió volt megtámadni, legalábbis a gazdag országokban.
Tíz évvel később úgy tűnik, nincsenek többé gazdag országok. Csak egy csomó gazdag ember. Emberek, akik a közvagyon fosztogatása és a természeti erőforrások kimerítése árán gazdagodtak meg, szerte a világon.
A lényeg, hogy ma mindenki láthatja, hogy a rendszer mélyen igazságtalan, és az irányítása kisiklott a kezünkből. A fékezetlen kapzsiság összezúzta a világgazdaságot. És tönkretesszük a természetet is. Túlhalásszuk a tengereinket, rétegrepesztéssel és mélytengeri fúrással szennyezzük a vizeinket, és a lehető legpiszkosabb energiákat használjuk, amik a bolygón csak léteznek, mint például az albertai olajhomokot. Az atmoszféra nem tudja elnyelni azt a mennyiségű szenet, amellyel terheljük, így veszélyes felmelegedést okozunk. Ma már az egymást követő, gazdasági és környezeti katasztrófák számítanak átlagosnak és mindennaposnak.
Ezek a kézzelfogható tények. Annyira égbekiáltóak és egyértelműek, hogy sokkal könnyebb velük kapcsolatban összefogni a társadalmat, és mozgalmat indítani, mint 1999-ben volt.
Mindannyian tudjuk, vagy legalábbis érezzük, hogy a világ a feje tetejére állt: úgy csinálunk, mintha a véges dolgok valójában végtelenek lennének: a fosszilis tüzelőanyagok, és az atmoszféra, amely elnyeli az általuk kibocsátott mérgeket. Ami pedig bőséggel rendelkezésre áll, azzal kapcsolatban úgy teszünk, mintha szűkös és behatárolt lenne: a pénzügyi források arra, hogy olyan társadalmat építsünk, amelyre szükségünk van.
A mi korunk feladata, hogy ezt megfordítsuk: megkérdőjelezzük ezt a hamis szűkösséget. Kiálljunk amellett, hogy igenis megengedhetjük magunknak, hogy megfelelő, befogadó társadalmat építsünk – ugyanakkor tiszteljük Földünk tűrőképességének valós határait.
A klímaváltozás azt jelenti, hogy ezt záros határidőn belül kell megtennünk. Ezúttal a mozgalmunk nem engedheti meg, hogy megzavarják, megosszák, felégessék vagy elsöpörjék az események. Ezúttal sikerre kell vinnünk a célunkat. És most nem a bankok megregulázásáról, vagy a gazdagok elleni újabb adók kivetéséről beszélek, bár ez is fontos.
Azon vezérelvek és értékek megváltoztatásáról beszélek, amelyen társadalmunk alapszik. Ezt nagyon nehéz egyetlen, médiabarát követelésbe illeszteni, és azt is nehéz kitalálni, hogyan csináljuk. De legalább olyan sürgető, mint amennyire bonyolult. Ezt látom megvalósulni itt, ezen a téren. Ahogy etetitek, melegítitek, gyógyítjátok egymást, szabadon megosztjátok az információkat egymás közt, meditációs órákat és fejlesztő tréningeket tartotok. A kedvenc táblámon, amit itt láttam, az áll: „Törődöm veled”. Egy olyan kultúrában, amely arra tanítja az embereket, hogy kerüljék egymás tekintetét és hagyják egymást meghalni, ez egy nagyon radikális mondat.
A bolygó leghatalmasabb gazdasági és politikai erőivel szemben szálltunk harcba. Ez rémisztő. És ahogy a mozgalom egyre erősödik és sikeresebbé válik, egyre rémisztőbb lesz. Tartsátok észben, hogy mindig ott lesz a kísértés, hogy kisebb célpontot keressünk – mint például a mellettünk álló embert. Ne engedjetek a kísértésnek. Ez alkalommal tekintsünk úgy egymásra, mint akikkel kart karba öltve fogunk harcolni a következő sok-sok évben. Mert az előttünk álló feladat nem kevesebbet követel tőlünk.
Tekintsük úgy ezt a gyönyörű mozgalmat, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Mert az. Igazán.
• Ez a csütörtökön (2011 október 6) elhangzott beszéd írott változata, amely nyomtatásban először az Occupied Wall Street Journal-ban jelent meg.

forrás:www.guardian.co.uk/commentisfree/2011/oct/07/fight-climate-change-99



fordította: Evelin