Három hónap híján épp száz éve, hogy a Titanic elsüllyedt az Atlanti óceánban. Ez a mostani, olasz luxushajó-katasztrófa kismiska ahhoz képest, de azért mégis. Szimbólumokra érzékeny lelkek ilyenkor azért el-eltűnődnek. Mert, hogy a Titanic hamar szimbólummá vált, a halálos, profitorientált verseny jelképévé. Főként igaz ez akkor, ha meggondoljuk, 1912 az utolsó előtti békeév. Ami az azt követő fél évszázadban e bolygón történt, azt nyilván rémmeseként tartják majd nyílván a Nagy Galaxisban, deviáns ufógyerekek krízismentesítése céljából. Ám ha abból indulunk ki, hogy semmi nincs véletlenül ebben a világban, akkor a Costa Concordia mostani, borulása – annak eddig minden ismert következményével együtt derűlátásra ad okot.
A tragédia – bár mutat lényegi párhuzamot a száz évvel ezelőttivel, például a pánik, például a mentőcsónakok ügye, például a balfék kapitány – minden elemében szerényebb, szelídebb, kevésbé lesújtó képet (diagnózist) sugall. Mintha azt üzennék (ne tessék kérdezni kicsoda), hogy jobbult azóta a világ, változtak az erőviszonyok, s tán a borulás nem kikerülhető, de a dolog mégsem jár annyi áldozattal, mint legutóbb.
Büszkék lehetünk rá, hogy mindkét helyen képviseltette magát ez a kicsi nép. (A Titanicon utaztak, s haltak is meg magyarok, nem szólván a Carpathia (!) gőzösről, amelyik felvette a túlélőket, s amelynek orvosa magyar volt, dr. Lengyel Árpád.) Úgy látszik, ahol borulás van, ott magyarnak is lennie kell – de ebből nem kéne ok-okozati összefüggéseket gyártani. Én sokkal inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy ezt mi tenger nélkül is tudjuk abszolválni, nem-e kéne most már egy kicsit valami mással foglalkozni, hagyni az egész vizes blokkot, naszádostul, lovastengerészestül és végre partot fogni egy csöndes öbölben. Ringatódzni. Ki mit gondol…