Eleged van már azokból a környezetszennyező vállalatokból, amelyek nem csak a természetet teszik tönkre, de komoly kerékkötői a 21. század zöld gazdaságának?
Tele van a hócipője Annie Leonard filmkészítőnek is, aki milliók számára jelentett inspirációt a “The Story of Stuff” (Tárgyaink története) című filmjével. A film arról szól, hogyan változtatja szemétteleppé földünket az “eldobható gazdaság”. Új filmje pedig ("The Story of Broke: Why There's Still Plenty of Money to Build a Better Future,") megkérdőjelezi azt az állítást, miszerint nem áll rendelkezésünkre elegendő pénz a fenntartható társadalmak kialakításához. Szerinte ahelyett, hogy a hatalmas profittal rendelkező olajvállalatoknak adómentességet és támogatásokat adunk, inkább zöld munkahelyeket kellene teremtetni mindenki számára.
Ez mindenki számára kötelező film! Rendezője, Annie Leonard közel 10 évig dolgozott a Greenpeace-nek. És bár nagyon elfoglalják a “Story of Broke” c. újabb film körüli teendők, e-mailen válaszolt kérdéseinkre. Köszi, Annie!
Régebben e Greenpeace-nél dolgoztál. Mesélnél erről?
Annie: Amiről első filmemben, a Story of Stuff-ban beszélek, javarészt a Greenpeace-es időszakban tanultam. Csaknem egy évtizeden át dolgoztam a Greenpeace International-nél, először Washingtonban majd Dél-Ázsiában. A Toxic Trade munkacsoport tagjaként küzdöttem az ellen, hogy a gazdagabb országokból a kevésbé iparosodott országokba szállítsák a mérgező hulladékokat. Nem csupán azért akartunk véget vetni a hulladékexportnak, mert az komolyan veszélyezteti az importáló ország lakosainak egészségét és az ottani környezetet, hanem mert gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a szennyezés problémáját gyökerestül megszüntessük. Nem exportálni akartuk a hulladékproblémát, hanem megoldani.
Akkoriban az USA, Európa és Ausztrália sokféle hulladékot szállított a harmadik világba. Greenpeace-es csapatunk több éven át kampányolt az illegális hulladékkereskedelemre vonatkozó nemzetközi tiltás bevezetéséért. Munkánkat siker koronázta, megszületett a veszélyes hulladékok országok közötti szállításának ellenőrzéséről és ártalmatlanításáról szóló Bázeli Egyezmény. De van egy ország, amely még mindig nem írta alá ezt az egyezményt: az USA.
A Greenpeace-nél más országbeli szövetségesekkel dolgoztunk együtt, és ott tanultam meg, hogy a környezeti kérdések elválaszthatatlanok a társadalmi és gazdasági kérdésektől. Ha tényleg megoldást akarunk találni a hulladékok kérdésre, vagy bármilyen más környezeti problémára, alapjaiban kell megváltoztatnunk „eldobható gazdaságunkat”.
Mikkel foglalkoztál a Greenpeace-es időszak után?
Annie: Amíg a Greenpeace-nél dolgoztam, jártam több tucat gyárban, ahol a kacatokat (stuff) gyártják, illetve sok szemétlerakó helyen, ahol végül kikötnek. Első kézből tapasztalhattam meg, milyen – gyakran rejtett – környezeti, társadalmi és egészségügyi következményei vannak annak, hogy kacatokat gyártunk, használunk, majd eldobjuk őket. Amikor eljöttem a Greenpeace-től és visszautaztam az Egyesült Államokba, rettentően bosszantott, hogy elhallgatják előlünk, milyen következményekkel jár ez az egész. Nap mint nap bombáznak bennünket azzal, hogy vásároljunk többet és még annál is többet, ám azt senki nem mondja el, honnan jön a sok kacat, és mi lesz a sorsa, miután már nincs rá szükségünk.
Meg akartam találni a módját, hogyan lehetne az emberek érdeklődését felkelteni, és bevonni őket az erről szóló diskurzusba. Így aztán 2007-ben elkezdtem dolgozni a Free Range Studios-zal egy 20 perces rajzfilmen, melynek címe: ”The Story of Stuff”, és egyébként ingyen letölthető a www.storyofstuff.org oldalon. Arra számítottam, hogy remélhetőleg 50.000 ember megnézi majd. Ám nagy meglepetésemre már az első nap 50 ezren megnézték! Mára több mint 12 millió ember látta szerte a világon, sok nyelvre lefordították, és újabb filmek, könyvek, útmutatók elkészültét inspirálta. Örülök, hogy lángra lobbanthattam ezt a vitát a kacatok gyártásáról, használatáról és eldobásáról, illetve arról, hogyan tudnánk javítani a helyzeten. További filmeket is készítettünk, pl. a palackozott víz pazarló voltáról, az egészségmegőrző és piperetermékekben található mérgekről, a mai kor eldobható elektronikai termékeiről, és egyéb kérdésekről, melyek mindegyike megtekinthető a storyofstuff.org címen.
Mesélnél egy kicsit a legújabb filmetekről, és arról, hogy miért készült?
Annie: Legújabb filmünk, a The Story of Broke, egyfajta válasznak tekinthető azokra az hazug megszorító programokra, amelyeket az USA és más országok kormányai próbálnak ráerőszakolni közösségeinkre. Azt mondják, hogy nem engedhetjük meg magunknak a tiszta energiát, és hogy a környezetvédelem túl sokba kerül, hiszen le vagyunk égve anyagilag. (we are broke) De ez nem igaz! Rengeteg pénz van arra, hogy egy jobb jövő építésébe fogjunk, de azt a pénzt elhappolják.
Miközben a kormányok arról papolnak: nem engedhetjük meg, hogy környezetvédelembe és egészségügybe invesztáljunk, rengetegféle támogatást adnak a dinoszaurusz gazdaság hatalmas vállalatai számára – az adómentességtől kezdve az infrastruktúra fejlesztésén át a közvetlen, készpénzben történő kifizetésekig. A támogatások élvezői az olaj-, földgáz- és szénérdekeltségű óriásvállalatok, atomreaktorok, a szemétégetők, a vegyipari óriások, és még folytathatnánk a sort… Iszonyú nehéz lesz átállni a tiszta, zöld és egészségügyi szempontból is megfelelő gazdaságra – amiért a Greenpeace küzd világszerte -, ameddig a kormányok a közpénzekből próbálják foldozgatni az elavult gazdasági egységeket. A közös pénzt használjuk inkább arra, hogy egy mindenki számára szebb jövőt építünk. További infókért látogass el a storyofbroke.org oldalára.
(az eredeti blogbejegyzést írta: chris eaton, 2011. november)
