A januári Világgazdasági Fórumon Davosban senki nem tagadta, hogy súlyos gazdasági, társadalmi és környezeti válsággal állunk szemben. Mikor már a Financial Times is „Válságban a kapitalizmus” címmel indít cikksorozatot, nyilvánvaló, hogy nem csupán az „Occupy WEF” (Foglaljuk el a Világgazdasági Fórumot) mozgalom tüntetői (akikhez magam is csatlakoztam a találkozó helyszíne mellett felállított jégkunyhókban) tesznek fel alapvető kérdéseket gazdasági rendszereink működéséről.
Davosban azonban nem sikerült megfelelő választ adni ezekre a kérdésekre. A beszélgetés főleg a tünetekről folyt, nem pedig a probléma lényegéről. Úgy tűnik, az olyan kérdéseket, problémákat, mint pl. az eurót védő tűzfal mérete, vagy a bankároknak juttatott prémiumok, nem tartották fontosnak. Ám ha valóban olyan gazdaságot szeretnénk létrehozni, amely mindenki számára jólétet hoz anélkül, hogy bolygónkat tönkretenné, sokkal alapvetőbb változásra kell törekednünk. Nem elég, hogy egy pár száz millióval többet költünk tűzfalra, vagy hogy a felső 1% egy kicsivel kevésbé lesz mohó. Amikor javaslatot tettem bizonyos alapvető változtatások bevezetésére, pl. hogy a vállalatok vállaljanak felelősséget azokért a következményekért, melyekkel – működésük során – a társadalmat és a környezetet sújtják, sokszor ideges nevetéssel fogadták.
Miközben a hófödte Davosban fagyoskodtam, a brazil elnökasszony, Dilma Rousseff, a Porto Allegrében megrendezett Szociális Világfórumon egy „új fejlődési modell” kidolgozását szorgalmazta, melyet idén júniusban a riói Föld-csúcson meg is lehetne vitatni. A Greenpeacenek konkrét javaslatai vannak arra vonatkozóan, hogyan tudnák a kormányok felhasználni a riói találkozót a valódi irányváltásra - hogy ne csupán annyi történjen (Davos után szabadon), hogy megállapítják, milyen nagy bajban vagyunk, majd hazamennek. A Riói Csúcson meg kellene például állapodni a pénzügyi piacok szigorú korlátozásáról (beleértve a pénzügyi tranzakciók megadóztatását), véget kellene vetni a környezeti és társadalmi szempontból káros programok szubvencionálásának, és végre el kellene köteleződni a fenntartható energia mellett (és mindenki számára elérhetővé tenni azt), továbbá 2020-ra mullára csökkenteni az erdőirtás mértékét („zéró erdőirtás”).
Ám ha Dilma elnök ilyen nagy változást akar elérni a világban, előbb talán saját háza táján kellene rendet tennie. Ha Dilma nem él vétójogával, Brazília nemsokára olyan változtatásokat szavaz meg a brazil erdők védelméről szóló legfőbb törvénykönyvben (az ún. Forest Code-ban), ami lehetővé teszi, hogy felmentést kapjanak az erdőkkel kapcsolatos korábbi bűncselekmények elkövetői, és növekedjen az erdőirtás mértéke. Ez elfogadhatatlan. Ha Brazília hitelesen akar részt venni az „új fejlődési modellről” szóló vitában a riói Föld-csúcson, sürgősen el kell köteleződnie a fenntartható jólét új modellje mellett, mely a zéró erdőirtáson alapul. Ez megvalósítható. Az Amazóniai esőerdő brazíliai részén évről évre egyre csökken az erdőirtás mértéke; 2011-ben elérte az utóbbi évtizedek legalacsonyabb szintjét. De ha Dilma nem cselekszik, a brazilokat emlegetik majd példaként, hogy bár megállíthatták volna az erőirtást, mégsem tették, hanem inkább a rövidtávú partikuláris érdekeket szolgálták ki. Ha nem vétózza meg a Forest Code átírási javaslatát, Dilma elnök nem beszélhet hitelesen az alapvető változtatásokról, amikor júniusban ott lesz a davosi elit.
A riói meleg éghajlat jobban megfelel nekem Davos hófödte hegyeinél. De vajon több reménységgel hagyhatom-e el majd Riót? És vajon tényleg megvalósítják végre az említett – égetően szükséges - változtatásokat?
Kumi a Greenpeace International ügyvezető igazgatója
Fordította: Maja
