„Túl öreg vagy Te már ehhez!” – kaptam meg családtagjaimtól és barátaimtól, miután pénteken vagy 15 órát töltöttem a Gazprom blokád alá vett északi-sarkköri fúrótornyára csimpaszkodva. És amíg elkékült végtagokkal a kapott üzeneteket olvastam, s ereimben a jeges hőmérséklettől még szinte dermedt volt az afrikai vér, már-már igazat adtam nekik.
De amikor felpillantva toronymászó társaim, Sini, Jens, Lars, Basil és Terry mosolya, és Vlad, az Arctic Sunrise kapitányának baráti ölelése fogadott, majd a fedélzeten tartózkodó számtalan elkötelezett nő és férfi ugrott be hozzám vizitre, amíg a hajóorvos, Marcelo hipotermiával kezelt. Ezek a rendkívüli emberek tanítottak meg a kötelek és hevederek használatának alapjaira, és egy sor egyéb dologra, csak azért, mert ki akartak állni azért, amiben hisznek. Rájuk nézve nem kételkedtem tovább: minden kockázat ellenére megérte.
Az én szememben ez a legszebb a Greenpeace munkájában. Mindenki egy közös célért, egyetlen csapatként működik, és kész a személyes szabadságát is kockára tenni, hogy együtt szállhassanak szembe egy veszélyes iparággal a természetpusztítás frontvonalain. Tanúságot tesznek, és a reflektorokat olyan bűnökre irányítják, amelyeket egyébként a sötétség leple alatt követnének el.
A többi mászóra óriási felelősség hárult azzal, hogy magukkal vittek engem, egy tapasztalatlan mászót. Technikai szempontból nehéz mászásnak ígérkezett, és őszintén, eléggé be voltam tojva. Mi történik, ha hátráltatom a többieket? Mi lesz, ha tapasztalatlanságom miatt az akció kudarcot vall?
De ők csak bátorítottak és önbizalmat adtak, és annak ellenére, hogy magam úgy éreztem: inkompetens vagyok, egyszer sem éreztettek velem ilyesmit.
Végül eljött a bevetés ideje. Korán reggel hagytuk el az Arctic Sunrise fedélzetét, hogy a Gazprom masszív fúrótornya, a Prirazlomnaja felé hajózzunk. Félelmeim egy része hamarosan beigazolódott. Mászás közben egy méretes hullám elsodort, és így rögtön az első próbálkozásnál kudarcot vallottam. Perceket töltöttem a jeges vízben, a kötéllel küzdöttem, s végül vissza kellett kapaszkodnom a csónakba, miközben elöntött az aggodalom és erőtlennek éreztem magam.
A fejem felett 15 méteres magasságban tartózkodó aktivista társaim láttán erősen megingott az önbizalmam. Jono, a Sunreise legénységének tapasztalt falmászó tagja azonban átjött a csónakomba, és lelket öntött belém. Tüzetesen ellenőrizte a felszerelésem. „Ne siess– tanácsolta – csináld szép lassan, és menni fog.” A beszélgetés visszaadta az önbizalmam.
Rászántam magam a második nekirugaszkodásra. Ekkor már rángatták a köteleinket és vízsugarakat irányítottak a fúrótorony oldalára – de tudtam, hogy valahogy fel kell kapaszkodnom.
Mászás közben Basilre és Terryre figyeltem. „Majdnem ott vagy! Lépésről lépésre – úgy van!” - biztattak. Végül sikerült! Elnéztem a 3 kilométeres távolságban pihenő Arctic Sunrise irányába, majd felpillantottam a felettem tornyosuló acélszörnyetegre. Egy pillanatra emelkedett hangulatba kerültem, de letaglózott az előttünk álló feladat nagysága. Gondolataim Oroszország és Grönland őslakos népei körül is forogtak. A múlt héten személyesen találkozhattam velük, és most arra gondoltam, miként forgatta fel kultúrájukat és életmódjukat a szárazföldi olajkitermelés, és milyen letaglózó és fájdalmas lehet a számukra megtapasztalni, hogy az iparág most a vizeikbe rondít bele.
Máris nagyon késő van, tekintettel arra, milyen gyorsan tűnik el a sarkköri jégtakaró, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy fogy az időnk. És hogy hiába vagyunk itt, a pusztítás frontvonalában, és igyekszünk mindent megtenni, és hiába segítjük egy erősödő mozgalom szárba szökkenését – időnként elfog az érzés, hogy mindez nem elég. Soha korábban nem éreztem ezt olyan erősen, mint ott, a fúrótornyon. A rengeteg pénz, a mérnökök munkája, az elszánt akarat, hogy ezt az acélszörnyet darabokból összerakják, és a kíméletlen sarkköri vizeken át a helyszínre vonszolják – ha ezt az erőfeszítést a tiszta, megújuló energián alapuló jövőbe fektetnénk, biztos vagyok benne, hogy sikerrel járnánk.
Elég volt felnézni a platformon dolgozó munkásokra, hogy lássuk: mennyien egyetértenek velünk. Jobbára nagyon barátságosak voltak, felemelt hüvelykujjal bátorítottak és békejeleket mutattak. Egy munkás, (aki egyébként vízágyúval locsolt minket), fényképet készített rólunk, és megkérdezte, jól vagyunk-e – világosan értették, hogy miért vagyunk itt, és látszott: a cég vezetése kényszeríti őket arra, amit tesznek. Persze igaz, néhányan különböző tárgyakat hajigáltak felénk, de csak páran voltak; nem gondolom, hogy viselkedésük a többség álláspontját tükrözte volna.
Hozzánk hasonlóan ők is a fosszilis ipar túszai. Hozzánk hasonlóan nincs választásuk. Ennek meg kell változnia. A fúrótorony oldalában lógva mindennél élesebb fényben csodálkoztam rá a kormány és az iparág arroganciájára, s arra, hogy milyen magas fokon űzik a struccpolitikát, csak hogy ne kelljen meghallaniuk a tudomány figyelmeztetését és világszerte – olajmunkásoktól az aktivistákig – milliók kiáltását.
Mielőtt azonban e kérdéseken hosszasan töprenghettem volna, komolyan belevágtak a vízágyúzásba. Terry először megpróbálta elviccelni a dolgot: „Ez minden, amit tudtok?” És mintha csak meghallották volna, az addig visszafogott vízsugarat maximumra csavarták fel.
Valamit el kell árulnom. A vízágyúk bevetése előtt már nagyon kellett pisilnem. Basil kétszer próbált segíteni a felszerelésem leoperálásában, hogy egy üvegbe pisilhessek. De mindkét alkalommal érkezett egy-egy helikopter. Arra számítottunk, hogy le fognak tartóztatni, úgyhogy inkább vártunk; nem akartuk, hogy – úgymond – letolt gatyával kapjanak el.
Végül mikor három óra múlva elzárták a slagot, Basil odafordult hozzám és megkérdezett: „Nos, mi lesz a pisiléssel?” „Á, Basil”, mondtam neki, „ezen már túl vagyunk." Ez az élmény, barátaim, alázatra tanított.
Így ma nem a Greenpeace International ügyvezető igazgatójaként írok nektek, csak egy aktivista csoport egyszerű tagjaként, aki túl van egy ötnapos erőszakmentes akción egy orosz olajipari cégóriás ellen, amely a sérülékeny sarkköri vizeken akar fúrni.
Ma, amikor elhajózunk, hogy a szárazföldön folytassuk kampányt, büszkébb vagyok, mint valaha, hogy Greenpeace aktivista lehetek. Egy hét leforgása alatt rengeteget tanultam aktivista társaimtól, akik hihetetlen türelemmel viselték botladozásom. Megtanítottak mászni, és amikor leestem, megtanítottak talpra állni és újra belevágni. Inspirációt nyújtottak elszántságukkal, eltökéltségükkel a nehézségekkel szemben, és azzal, hogy készek voltak saját testükkel állni a pusztítás útjába.
A küzdelem épp csak elkezdődött, és egyáltalán nem ért még véget. Most elhajózunk a bolygópusztítás frontvonalából, hogy kampányunkat a szárazföldön folytassuk. Az Arctic Sunrise pedig hamarosan a tengert borító jégtakaró irányába veszi az útját, hogy dokumentálja annak eltűnését, továbbra is tanúságot tegyen, rávilágítson a vállalat által elkövetett szörnyűségekre, és azt mondja a világnak: szó sem lehet róla, amíg mi őrködünk!
Most elindulunk, de nem fogunk lábujjhegyen járni. Ellenkezőleg: nagyon hangosak leszünk.
A gyermekeink jövőjéért folytatott csata folytatódik. Kérjük, csatlakozzatok a savethearctic.org oldalhoz!
Tetszett? Szeretnéd, ha többen olvasnák ezt a blogot, ha örülnének az önkéntes fordítóink, szerzőink? Akkor szavazz a Greenpeace-re a Goldenblog szavazáson, Szakértői kategóriában!
