Kezdetben volt a szabadság. Aztán történt valami – hogy mi, arra nézvést számos elképzelés van érvényben -, de onnantól másként zajlottak a dolgok, mint addig. Itt van például Aladár, a fehérfejű rétisas, akit egy orvvadász golyója úgy talált el, hogy csőrének nagyobbik – horgas, ha úgy tetszik kampós – része megsemmisült. Innentől Aladár – akit csak a szerzői szeszély miatt hívunk így -, életképtelenné vált. Sem vadászni, sem inni, sem tisztálkodni nem tudott. Lassú sorvadás, kínhalál várt volna rá, ha nem kerül egy állatkórházba – még 2005-ben -, s valakinek nem jut eszébe hét év múltán, hogy tán lehetne pótolni valahogy a csőrét.
Mint a mellékelt kép is mutatja, ez történt. A modern technika vívmányait bevetve, Aladár egy fogászati eljáráshoz hasonló beavatkozás eredményeként ismét rendelkezik csőrrel, már csak az a kérdés, hogy mennyire megbízható az eljárás. A szakemberek szerint még várni kell Aladár végleges szabadon engedésével. Mindez a messzi Észak-Idahóban történ nemrégiben, de aki most legyintene, hogy hát persze Ámerika, az nagyon téved, mert az index cikke szerint a Hortobágyi Madárkórházban is volt sasmentés, ott lábprotézist alkalmaztak egy Luca névre hallgató rétisas esetében.
De térjünk vissza Aladárhoz, akinek nem lehet(ett) könnyű feldolgoznia, hogy egy kétlábon járó állat előbb majdnem megöli, aztán további kétlábúak évekig gondozzák, majd álmot bocsátanak rá, s arra ébred, hogy visszakapta azt, amit elvettek tőle. Aladár fejében nyilván kavarogtak a kérdések ébredés után. Az egyik nyilván az lehetett, hogy: Unatkoznak uraim? Mert bármennyire is legyen sas valaki, az elég nehezen felfogható, hogy akkor mi végre is ez az egész. Nem lett volna egyszerűbb nem meglőni? Nem lenne egyszerűbb nem pusztítani, mint a pusztítást így-úgy helyre hozni?
Aladár, a levegő királya hét évet töltött fogságban. Nem csak, hogy nem repülhetett, de folyamatosan meg kellett tapasztalnia, hogy rá van utalva a kétlábúakra, azokra, akik elvették tőle szabadságát. Meg kellett tanulnia az együttműködést. Kész csoda, hogy kibírta ezt a hét esztendőt. De kibírta, nyilván azért, hogy ismét megtapasztalja a szabadság gyönyörűségét. Képzeljük csak el azt a pillanatot, amikor Aladár előtt először nyílt meg a (ketrec)ajtó, s ő megemelte szárnyait, felszegte a fejét, vijjogott is talán és felemelkedett a magasba, oda, ahová csak ő juthatott el társai közül. Eltörpültek az emberek, a házak, a folyóból cérnaszál lett, a hegyekből szelíd hullám, kitisztult a levegő..Nem tudni mi játszódott le Aladár, a fehérfejű rétisas lelkében a hét év során, de szinte bizonyos, hogy amit most, második születésnapján érzett, tudott a szabadságról, az más, egészen más volt, mint mielőtt meglőtték volna.
