A madarat a szabadság szimbólumaként is szokták tekinteni, meditációra hajlamosak a lélek jelképét látják benne. Ámde, ha valaki pusztán egy élőlényt lát a madárban, élőlényt, amelynek szárnya van, akkor is kínos élményre vállalkozik, ha megnézi a fenti, alig négy perces filmet, amely a Csendes óceán egyik szigetén készült, 2000 kilométerre a legközelebbi lakott területtől.

A filmen albatroszokat látni, igen a Baudelaire által is megénekelt égi herceget, aki otthon van, ha repül, s csetlik-botlik, nyomorult, ha részeg matrózok dugnak pipát a csőrébe. Az idillikusnak induló képsorokat hamarosan brutális látvány váltja fel. Oszlásnak indult madártetemeket látunk, s egyben pusztulásuk okát is.  Műanyagkupakok, parafa dugó, rozsdás fémdarabok, és más felismerhetetlen tárgyak sokasága, mint földi maradvány…

A film készítője alapos munkát végzett: látunk haldokló madarakat is, látjuk, amint kínok közt vergődve szabadulnak meg attól a testtől és abból a világból, amely ezt adta, ezt hozta számukra. Számunkra. Mert ugye nem kérdés, mi, mint főemlősök teremtettük, alakítottuk ezt a világot ilyenné. Olyanná, amibe simán bele lehet halni. És halunk is rendesen. A fizikai és szellemi-lelki (élet)mérgezés mára oly természetessé vált, hogy észre sem vesszük, mit engedünk be lelkünk templomába, s mit veszünk be naponta a tömegkommunikáció változatos csatornáiból.

Ha ez utóbbi tárgyiasulna, ha mindaz a hazugság, vagy kritikátlanul átvett „igazság” – hangozzék az el szóvivői tájékoztatón, vagy a szószékről -,manipuláció, butaság, félelem, előítélet hirtelen testet öltene – mondjuk arannyá válna -, a világ nagy része odapréselődne a földre és moccanni sem tudna – nem, hogy járni. Műanyag(i) világot teremtettünk az évszázadok során, olyan művilágot, amelyből a lélek hiányzik csupán. Az a lélek, amely a filmen épp elhagyni készül „a kéklő lég ura”, hogy majd visszatérjen egy újabb fordulóra. Hátha akkor jobb lesz itt a Földön.