A Brent Spar egy úszó olajtartály- és töltőállomás volt, amit a Shell 1991-ig használt. Akkor került a közvélemény figyelmébe, amikor 1995-ben a tartály már használhatatlanná vált és a Shell úgy döntött, hogy a legjobb megoldás, ha elsüllyesztik a mélytengeri vizeken. Skócia partjaitól 250km-re jelölték ki erre a helyet, mintegy 2.5 km mélységben.

A tervet a brit kormány elfogadta és értesítette erről az Európai Uniót, valamint a tengerek védelméről szóló Oslói Konvenciót aláíró országokat. A Greenpeace hevesen ellenezte a 14500 tonnás, 66500 tonna vizet kiszorító torony elsüllyesztését, mivel egy ekkora objektum berobbantása, sőt mozgatása is igen veszélyes. A torony nagy rész ea víz alatt helyezkedett el, így akár függőleges, akár vízszintes helyzetben mozgatják, nagy lett volna a kockázat. A Greenpeace kampányba kezdett, hogy megakadályozzák az elsüllyesztést és más módon számolják fel létesítményt. Méréseket végeztek a tartályban, hogy mennyi olaj fog a robbantás során a vízbe ömleni. A Greenpeace jóval nagyobb mennyiséget állapított meg. Sajnos hibásan számoltak, mert a Shell által nyilvánosságra hozott adatok voltak a helyesek és úgy festett, mintha a Greenpeace csak riogatni akarta volt az embereket. A Greenpeace azonnal bocsánatot kért, de elkerülhetetlenné váltak az olyan média pletykák, miszerint a Greenpeace tévedett az egész Brent Spar üggyel kapcsolatban és túlságosan felfújták a dolgot.

     1995 nyarán a Greenpeace felszólította az embereket, hogy ne tankoljanak a Shell töltőállomásokon, és erős propagandába kezdett, és az aktivisták egy teljes hónapra elfoglalták a tornyot. 1995. április 29-én indult el a Moby Dick nevű hajóval 20 különböző nemzetiségű aktivista, hogy a történelem egyik legnagyobb környezetvédelmi akcióját végrehajtsák. Április 30-án értek oda, felmásztak, és élelmet, saját generátort és egyéb létfontosságú dolgokat vittek fel maguknak. Június közepéig tartották a frontot. Ott aludtak, ettek és közben folyamatos harcban álltak az olajtársaság embereivel. A Shell újra és újra próbálta eltávolítani őket, de mindannyiszor sikertelenek voltak. Az alábbi videón betekintést nyerhetünk, hogy hogyan is zajlott az akció és megszólalnak a résztvevő aktivisták is.

     A Shell kutakon ezek után 25-30%-kal csökkent a forgalom, (Németországban egyes állomások 50%-os visszaesést jelentettek) ami egészen meglepő volt, mert nem számítottak arra, hogy az emberek ennyire szívükön viselik ezt az ügyet. Az akkori legnagyobb olaj vállalat ezek után szokatlan lépésre szánta el magát. Nyílt pályázatot írt ki, amelyen bárki javaslatot tehetett a probléma megoldására. A 400 beérkező pályázat feldolgozását egy 30 fős csoport végezte és a következő szempontok alapján kerültek értékelésre: 1. technikai (megvalósíthatósági) 2. környezetvédelmi 3. biztonsági szempontok. Ezeket később két másik szempont is kiegészített: a megoldás energiatakarékos legyen, azaz több energiát takarítson meg, mint amennyit felhasználnak a művelet során, továbbá az újrahasznosítás jobb az elhelyezésnél. A végül elfogadott megoldás az eredetileg tervezett elsüllyesztéshez képest (18 millió angol font) 4 millió fonttal került többe. A nyertes pályázó vállalta, hogy a tornyot darabjaira szedve Mekjarvikba (Norvégia) szállítja, és ott egy kikötő mólóját hosszabbítják meg vele. 1998-ban elkezdődött az olajtároló lebontása.

     Habár a Shell hangsúlyozta, hogy egyedi esetről van szó, ez a történet példaértékű lehet az olajvállalatok számára, hiszen a közeljövőben több száz olajfúró torony felszámolása lesz szükséges.