Erőszakmentes közvetlen akciók és a jog
2001. december 17-én kora reggel egy csoportnyi betolakodó jutott be Ausztrália egyetlen atomerőműve, a Lucas Heights-i reaktor kerítéssel elzárt területére. Az erőmű kezelője, az Ausztrál Nukleáris Tudományos és Technológiai Szervezet (ANSTO) nem sokkal azelőtt jelentette be, hogy javítottak a létesítmény körüli biztonságon, tekintettel a szeptember 11-i terrortámadásokra. Fontos volt, hogy megnyugtassák a közvéleményt, hiszen az ANTSO épp egy újabb reaktort szeretett volna felépíteni az előző mellé, és már az engedélykérelmezési folyamatban járt.
A behatolók két csoportban érkeztek. Az első csapat a hátsó kerítésen át, a másik pedig egyenesen a főkapun keresztül, a szolgálatban álló két biztonsági őrtől a legkevésbé sem zavartatva. Végül megálltak a biztonsági zónában, és fel-alá sétálgattak, lenyűgöző képet festve az idétlen, radioaktív hulladékos hordókat mintázó felszerelésükben. Ezalatt az első csapat megmászta az egyik épületet a területen, és kibontott egy transzparenst a következő felirattal: „Atom. Sosem biztonságos!”
A Greenpeace sok akciójához hasonlóan ez is egy szembesítő cselekedet volt azzal a céllal, hogy egy fontos történetet mondjon el a nyilvánosságnak egy egyszerű, mégis kényszerítő erejű képpel. És a Greenpeace sok akciójához hasonlóan ez is a rendőrség kivonulásával végződött, akik 46 aktivistát gyűjtöttek be és tartóztattak le birtokháborítás miatt.
Hogyan kellene a törvénynek kezelnie az erőszakmentes közvetlen akciókat, amelyek a nyilvános viták élénkségét és minőségét kívánják emelni, de a törvény megsértésével járnak? A reakciós hajlamúak figyelmébe ajánlom, hogy a törvénysértésnek csak egyetlen fajtája van, és a rendőrség és az ügyészség nem engedhet meg semmiféle önbíráskodó magatartást. A Greenpeace honlapjára írt hozzászólásokból ítélve jó néhányan a letartóztatást a bűnösség egyértelmű bizonyítékának tekintik, elfeledve az aranyköpést, mely szerint „mindenkinek jogában áll, hogy le legyen tartóztatva”. Ami sokkal érdekesebb kérdés, az mégis az: nem állhatna az is a jogunkban, hogy bizonyos esetekben törvényt sértsünk?
A polgári engedetlenségnek és az erőszakmentes közvetlen akcióknak (angol rövidítéssel NVDA) hosszú és dicsőséges történelme van a demokráciákban. Mivel az egyes embereket általában a köztudat egy tátongó lyuka motiválja arra, hogy szabadságukat kockára téve cselekedjenek, az aktivisták gyakran válnak megvetés tárgyává, és tetteik indokoltsága csak sokára kerül elismerésre, mikor a köztudat végre megér erre – sokszor részben épp az aktivista hatására indult vitának köszönhetően. A legjobb példa erre Rosa Parks, aki azáltal, hogy nem volt hajlandó átadni az ülését egy fehér utasnak egy alabamai buszon, az akkori „helyesen gondolkodók” többségének (és a rendőrségnek) a szemében letartóztatást érdemlő bűnt követett el, mára azonban egy bátor, szimbolikus tettként emlékezünk erre, amely segített a modern polgárjogi mozgalmak elindulásában.
Az aktivistáknak tehát járna egyfajta engedély, hogy törvényt sértenek, mert az üzenetük fontossága erősebb lehet, mint a törvények betartatása? Nem, dehogyis. Ami a polgári engedetlenséget és az erőszakmentes közvetlen akciókat kényszerítő erejűvé teszi, az az egyén bátorsága, hogy saját lelkiismeretét kövesse a törvény helyett, majd alávesse magát a társadalom ítéletének, kiállva tettének indokoltsága mellett, de vállalva annak jogi következményeit.
Ennek a szellemiségnek példája a két japán Greenpeace-aktivista, Szato Junicsi és Szuzuki Toru („a tokiói kettős”) is, akik 2008-ban egy szállítmányozási vállalat raktárába hatoltak be, hogy személyes poggyásznak álcázva elcsenjenek egy bálnahúst tartalmazó dobozt a japán bálnavadász flottától. A doboz – amelyet egy tengerész számos másikkal együtt „kartonpapír” címkével adott fel – megerősítette egy informátor beszámolóját a kiváló bálnahúsdarabok nagyszabású sikkasztásáról. A flotta legénysége személyes haszonszerzés céljából boltoknak és éttermeknek árulta a húst, Japán „tudományos kutatásainak” „melléktermékét”, nyilvánvalóan a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével, akik megkapták a maguk részesedését a haszonból.
Szato és Szuzuki nyomozása egy fájdalmas botrányt tárt fel egy olyan iparban, amely erős nemzeti érzelmeket kelt Japánban. Tettük miatt páriáként, számkivetettként tekintettek rájuk, és politikai indíttatásból lopással és birtokháborítással vádolták meg őket. Ám a kétéves tárgyalás során – amelyen Szato és Szuzuki elfogadták a vád minden tárgyilagos szempontját, de szerényen és világosan kifejtették cselekedetük okait és indokoltságát – a közvélemény megváltozott, és a média fősodra elkezdte megkérdőjelezni a mindaddig szent és sérthetetlen bálnaprogramot. Míg a tokiói kettős 12 hónapos felfüggesztett büntetést kapott, a Japán Halászati Ügynökség nemrégiben a botrány egy részét beismerte és elnézést kért, felkeltve a reményt, hogy az ítélet a fellebbezés során enyhülhet.
A lelkiismeretes tüntetők és aktivisták nem várhatnak sérthetetlenséget a törvényektől, amiket áthágnak. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a motivációikat és a nyilvános vitákban való közreműködésüket semmibe kellene venni. Néhány esetben a társadalomnak nagyobb érdeke látni, hogy a törvényeit próbára teszik és megkérdőjelezik, mint azt, hogy betartatják azokat.
Amikor a 46 aktivista behatolt a Lucas Heights-i erőmű területére, látható és vitathatatlan bizonyítékkal szolgáltak a biztonsági rendszer szégyenteljesen elégtelen mivoltára. „Nem az a fajta eset volt – állapította meg Latham bíró az Új-dél-walesi Kerületi Bíróságon –, ahol a vádlottak elérhették volna céljaikat és beteljesíthették volna indítékaikat azzal, hogy a főkapu előtt tüntetnek.” Az aktivisták hittek abban, hogy akciójukat igazolta az, hogy egy komoly problémára hívták fel az ausztrál lakosság figyelmét. Rámutatva arra, hogy „a tüntetéshez való jog és a szabad véleménynyilvánítás joga, még ha az közvetlen akcióval is történik, de tiszteletben tartandó és védendő érték egy modern demokráciában”, a bíró ítélethozatal nélkül ejtette a vádat.
2008-ban hat másik Greenpeace-aktivista állt bíróság elé Nagy-Britanniában. Ők a Kent megyei Kingsnorth erőmű 200 méter magas kéményére másztak fel, és egy jelmondatot festettek a legtetejére, ezzel tüntetve a kormány azon terve ellen, hogy engedélyezze az elöregedő erőműnek egy újabb, széntüzelésű erőművel történő lecserélését. Ami kezdetben egy szürke rongálási ügynek tűnt, a védelem szakértő szemtanúi azonnal más megvilágításba helyezték. James Hansen professzor, akit gyakran emlegetnek a világ vezető éghajlatkutatójaként, tanúsította, hogy a Kingsnorth a napi 20 000 tonnás szén-dioxid-kibocsátásával akár 400 faj kihalásáért is felelős lehet. A bíróság azt is megtudhatta, hogy az erőmű kibocsátásai hozzájárultak az alacsonyan fekvő területek eláradásának növekvő kockázatához, ami magát Kent megyét is érinti. Felismerve az aktivisták által okozott kár jelképességét a kormány tervei okozta veszélyhez képest, a bíróság elfogadta, hogy a vádlottaknak „jogos mentségük” volt egy ellenük hozott erős ítélet alól. Az aktivisták tette ugyanaz a fajta védekezés volt, mint amikor valaki betöri az ajtót, hogy eloltson egy tüzet. 2009-ben az új erőmű építését elhalasztották, egy évvel később pedig határozatlan időre félretették az ügyet.
A Kingsnorth szénerőmű. © Greenpeace/Will Rose
Néha tehát, amint azt a bíróságok is elismerik, a törvénysértés jogosan nem törvényellenes.
Daniel Simons a Greenpeace International jogtanácsosa, és tagja volt a tokiói kettős ügyét kezelő csapatnak.
