Az igazi változások ritkán jönnek el olyan gyorsan, mint ahogy azt szeretnénk – ez az egyik visszatérő tanulsága a környezetvédelmi kampányoknak. Azonban, mikor végül siker koronázza a küzdelmünket, akkor olyan felemelő eredményekkel büszkélkedhetünk, mint amilyen az érintetlen erdők védelme a messzi északon. Amikor még 2005 februárjában a sötét fenyvesek és vakító hó otthonában találtam magam Finnország északi részén, azon kezdtem tűnődni, mit is keresek én itt? A bizonytalanság azonban hamar elmúlt.
Része voltam egy nemzetközi Greenpeace csapatnak. Egy az aktivisták közül, akik Európa minden részéről érkeztek. Azért mentünk Lappföldre, hogy létrehozzuk az Erdő Mentő Állomást, aminek segítségével az őslakos számi rénszarvas pásztorok megvédhetik erdeiket. A finn kormány szándéka szerint ezeknek a fáknak magazinokként vagy irodai papírként kellett volna végezniük szerte a kontinensen. Sokat tanultunk ott, több hétbe telt mire egyáltalán megszoktuk az életet a lappföldi pusztában. 300 km-re az Északi-Sarkkörtől a vegetációs időszak rövid és minden élet rendkívül lassan növekszik, ez alól a fenyvesek sem jelentenek kivételt. A sűrű évgyűrűk jelzik, hogy már egy kisebb fa is lehet 100 éves vénség.
Az érkezésünk utáni napokban olyan helyre akadtunk, amit fél évszázaddal korábban már teljesen megtisztítottak a növényzettől. Az itt növő évtizedes fenyők még alig értek a derekamig, hogy hány évtizednek kell eltelnie mire az erdő képes lesz visszahódítani a területet, senki sem tudja...
Nemrég megérkezett a jó hír, Matti, egy kemény erdőkampányos a finn Greenpeace csapatából bejelentette, hogy egy évtizedes harc után a szervezet végső győzelmet aratott Finnország északi erdeinek védelmében. A számi rénszarvas pásztorok és az állami erdészet megállapodott a fenyvesek védelméről, ami a terület 80%-át érinti. Több mint 80,000 hektár kerül biztonságba az elkövetkező minimum 20 évre. A 2005-ös, csaknem hat évvel ezelőtti lépés, az Erdő Mentő Állomás létrehozása kulcsfontosságú pillanat volt a küzdelem kimenetelének szempontjából. Az első ilyen állomás a finn-norvég határon majd az orosz határon kapott helyet, és mintegy kiinduló bázisként szolgált a Greenpeace nemzetközi önkéntes csapata számára. Az aktivisták gyalog, sílécen, és motoros szánon kísérték a számi pásztorokat, felderítve a leginkább védelemre szoruló területeket. Ritkán volt -15 C-nál melegebb, éjjel pedig -30 C-t mutattak a hőmérők a táborunk körül.
Azután ott voltak a „szomszédok”. A favágóknak ellentábort hoztak létre, ahonnan azok folyamatosan igyekeztek akadályozni a munkánkat. Csapatunknak több hetes stresszel és kialvatlansággal kellett szembenéznie, mivel a nappali verbális támadások, gúnyolódások mellett éjjeli szirénázásokkal próbálták ellehetetleníteni ottlétünket. Az egyik éjszaka közepén egy hatalmas fabetakarító gépet vezettek a táborunk szívébe és megkezdték a környező fák kivágását, máskor csupán felgyújtottak néhányat a táborunk körül. Ennek ellenére sosem érték el a céljukat, megőriztük a humorérzékünket, és a közös cél erős csapattá kovácsolt minket.
Két hónapot töltöttem a táborban és egy közeli faluban. Meg kell mondjam, hogy a legkeményebb Greenpeace-es tapasztalatommá vált az az időszak, annak ellenére, hogy Grönlandon és Nyugat-Afrikában szintén részt vettem környezetvédelmi megmozdulásokban. A megfeszített munka, a kevés pihenés, a nyomásgyakorlás a fakitermelők részéről, mind-mind hozzájárult ehhez, amit csak fokozott, hogy az egyik helyi aktivistánk rendszeresen halálos fenyegetéseket kapott.
De természetesen voltak jó dolgok is, a közeli településnek, Inarinak a lakosai mindvégig kiálltak mellettünk, különös tekintettel az őslakos számi pásztorokra, és a lelkes helyi diákokra. Emellett a mi csapatunk is leginkább egy nagy családra kezdett hasonlítani. Nem fogom elfelejteni Rosso-t, az olasz aktivistát, aki már a megérkezésünkkor lelkesen vetette bele magát a konyhai teendőkbe, és főztjével nem kis mértékben járult hozzá kitartásunk megőrzéséhez. Ami pedig engem illet, én beleszerettem a pusztába, a hosszú éjszakákba és az érintetlen tájba.
A siker nem csak a tábor aktivistáinak köszönhető, sokan Európában fogyasztóként is elutasítják a nem fenntartható erdőgazdálkodásból, vagy nem újrahasznosított papírból származó termékeket, mindegyikük fontos befolyást gyakorol a felelőtlen vállalatokra a változás érdekében. Emellett Greenpeace aktivisták demonstráltak szerte Európában ott, ahová a finn erdők fáit szállították, Belgiumban, Németországban, Hollandiában, Svájcban, Olaszországban stb.. Mindez elvezetett egy 2006-os informális moratóriumhoz. Most, közel 5 évvel később a Greenpeace, a számi pásztorok, és emberek szerte Európából ünnepelhetik közös erőfeszítésük sikerét. Hittek abban, hogy ezeknek az erdőknek a megvédése lehetséges akkor is, mikor sokan kételkedtek benne a kormány és a vállalatok erejét emlegetve. A mostani győzelem az egyetlen elfogadható eredményt jelentette számunkra.
A Greenpeace fellép az erdők védelmében szerte a világon, Indonéziától Kongón át az Amazonas őserdőkig. A finn erdők példája jelzi, hogy a nagy dolgok nem csak lehetségesek, a siker elkerülhetetlen, ha az optimizmusunk és elszántságunk töretlen, és nem számít milyen hosszú a küzdelem.
Ez az írás azok előtt tiszteleg, akik elszántak voltak és megmentették Finnország erdeit!
Dave (valamint Oli és Max)
Ford.& Szerk. Schmidt Gergő
