Mikor ezeket a sorokat írom, már csak alig több mint két óra van hátra és a Titanic a jéghegynek ütközik. A csillogó teremben zene szól, finom szivar füstje száll, táncolnak. Néhány szinttel lejjebb, a szegények osztályán is zajlik még az élet. Kártyáznak, iszogatják az olcsó bort, bizonnyal szerelmek is szövődnek – ez osztálytól függetlenül lehetséges, mint tudjuk. Smith kapitány engedett a hajótulajdonos-társaság jelenlévő vezetőjének: maximális sebességgel haladnak a sötét óceánon, ha időben érkeznek Amerikába, még elérik a lapzártát, hír, tán címoldalas, lesz a Titanic első útjáról. Több, mint kétezer kétszáz sors haladt gyanútlanul a végkifejlet felé.
Száz év elteltével is, az emberek delejes bűvölettel néznek erre a történetre, olvassák újra, nézik meg filmen, s kísérik figyelemmel az újabb és újabb expedíciókat az óceán fenekére, a roncsok, a mélység világába. A Titanic ember-mesévé vált, szimbólummá, jellé, amelynek üzenetét, mint valami kollektív tudatalattiból előbukkant szépséges rémséget, még nem fejtettünk meg. Azt hiszem ez az 1200 áldozatot követelő szerencsétlenség volt a legújabb kori emberiség első, brutális, technikai katasztrófája – már ha eltekintünk a fegyvertechnikától. Az elsüllyeszthetetlennek hirdetett luxushajót két és fél óra alatt elnyelte a sötét és hideg óceán.
Forgatom, nézegetem ezt az ügyet, mint valami varázsgömböt. Az órám
A katasztrófának persze lettek praktikus következményei. Jégradarral szerelték fel a hajókat, a Titanic testvérhajóján megépítették utólag a dupla oldalfalat, kötelező lett a távírászok éjszakai ügyelete, jobban odafigyeltek a mentőcsónakok számára. A részletek tökéletesedtek, az egész pedig folytatta útját a pusztulás felé. A magam részéről szívesen kihagytam volna a történelemből az 1912-őt követő néhány évtizedet. A több tízmillió áldozattal együtt. De úgy látszik az emberiségnek annyi beleszólása volt a saját életébe, mint a Titanic utasainak. A kérdés, hogy mi van most. Itt és most. Mert ez az egyetlen értelmes kérdés, amit feltenni érdemes.
Vannak ugyan hamis próféták, akik elsüllyeszthetetlennek tartják hajónkat, s vannak egészen kitűnő radarok, meg mentőcsónak-készletek, de ha a tényeket nézzük, nem hogy megakadályozni, de előre jelezni, sem sikerült mondjuk az elmúlt harminc évben egyetlen természeti katasztrófát, a társadalmiról ne is beszéljünk. Ha a tényeket nézzük, ma is az van, hogy a pénz ugat, a karaván meg halad. Kétségtelen, van némi mozgolódás a fedélzeten, akadnak nyugtalanok, akik úgy gondolják, nem kísértethajóra váltottak jegyet, de nagy többségében mintha elfogadnók a parancsnoki hídról érkező, áldozati helyzetjelentéseket, ugyanúgy, mint mondjuk a meteorológiait, mondván, biztos így van, de ha nem, akkor sincs mit tenni.
A magam részéről most üzenem a kapitánynak – nem tudom hány éves -, hogy kizárólag a saját szememnek, és a saját fülemnek hiszek. És nem érdekelnek a prognózisok, hogy majd és mikor lesz kánaán, s az sem, hogy a múlt következményei most miért lehetetlenítik az életet „objektíve”. Ünnepélyesen jelentem, hogy a saját életemben átadom a parancsnokságot, s innentől nem a fejemre, hanem a szívemre hallgatok. Ami itt és most dobog. Ennek szellemében pedig, nem fogadom el sem kicsiben, sem nagyban, hogy (ember)áldozatokra van szükség ahhoz, hogy hajónk előre jusson. S tekintve, hogy –egyelőre- földlakó vagyok, minden természet elleni merényletet, emberellenesnek tekintek. Következőleg azon leszek, hogy legalább saját környezetemben ezt megakadályozzam.
Már jóval elmúlt éjfél. A Titanic hamarosan kettétörik, és elsüllyed. Az első útja, egyben az utolsó lett. Miként az a szerelem is fellobbant és véget ért. De amíg tartott, az a legvalóságosabb jelen volt. Maga az élet. Ma már a hétszáz túlélőből sincs senki életben. Ki tudja, hogy ez a kétezer kétszáz lélek, most épp testben van, vagy felhők szélén lóbázza a lábát. De ha internetközelben lennének, lájkolhatnák ezt az írást egyetértésük jeleként..
