Iza Kruszewska blogbejegyzése alapján
Nem mondhatni, hogy tolongtak az agrobiznisz és az élelmiszer-nagykerek képviselői az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) múlt heti római konferenciáján. Az esemény fő célja ugyanis nem a globális árupiac felduzzasztása, hanem az emberiség – főleg a szegény és vidéki területeken élők – élelmezése, fő támogatói pedig mezőgazdasági és fejlesztéssel foglalkozó szervezetek. És hogy mit próbáltak „eladni" (ha egyáltalán valamit)? Hát a biodiverzitást - tudásátadás útján.
A mezőgazdasági biodiverzitás azt jelenti, hogy kicsiny földterületeken gazdálkodva igyekeznek minél többféle növényt termeszteni, nem pedig arról, hogy szóját, kukoricát vagy pálmaolajat ültetnek hatalmas monokultúrás táblákba. A biodiverzitás nem csupán élelmiszert és tápanyagokban gazdag táplálkozást biztosít, hanem takarmányt; sőt, a természetes ökoszisztémák révén megoldható a kártevők visszaszorítása, a hasznos fajok támogatása, és a trágyázás is – pl. ha hüvelyeseket ültetünk, vagy olyan ún. talajjavító fákat, amelyek a föld tápanyagtartalmát növelik.
Egy jó erdővédelmi szabályozás alapja – és persze következménye is – a biológiai sokféleség. Igen elterjedt tévhit, hogy a mezőgazdasági szabályozás és az erdős területek védelme nem fér meg egymással.
Az a kistermelő, aki vetésforgóban termeszt gabonát és zöldséget, vagy a kávét gyümölcsfák és kókuszpálmák árnyékában neveli, a család számára változatos élelmet, és tápanyagokat biztosít, ráadásul csökkenti a termesztéssel járó kockázatokat is – ha az egyik faj bebukik, még mindig ott a másik, amit a család felhasználhat. A fák lombozata védett, és fontos menedék a vadvilág számára.
A családi fogyasztáson túl megmaradó és piacra vitt termények (gyümölcsök, kávé, kókusz) – mind a háztartás bevételét növelik. Ha a kistermelő a biodiverzitást felhasználva védekezik a kártevők ellen, vagy így oldja meg a trágyázást, akkor egyre kevésbé függ majd a külső tényezőktől (pl. drága és mérgező vegyszerek), és így szennyezésmentes marad a víz és a talaj – ez pedig a háztartást tartja majd egyensúlyban.
Az ökológiai gazdálkodás alapja az agrobiodiverzitás, azaz a mezőgazdaságban megteremtett biológiai sokféleség, mely kéz a kézben jár a természettel. Ezzel szemben a burjánzó ipari mezőgazdaság monokultúrás GM ültetvényekben gondolkozik, és veszélyezteti a biológiai sokféleséget.
Ha pedig nincs jelen a biológiai sokféleség, csökken a monokultúrás termény ellenállóképessége a betegségekkel szemben. Az ipari mezőgazdaság ezt mérgező vegyszerekkel orvosolja, amik viszont jellemzően válogatás nélkül leölnek minden élőlényt, többek között a hasznos állatokat is – pl. a kártevőket pusztító, vagy a beporzást végző állatokat (pl. méheket).
Hát ezért van az, hogy a FAO konferencián nem jelennek meg a nagyhalak. Abban nem sok pénz van, hogy tudást közvetítünk az agrobiodiverzitásról a kisgazdák számára. Sőt, ha az ökológiai gazdálkodás széles körben elterjed, ez rengeteg pénzveszteséget okoz az agrobiznisz számára.
Azok az országok, melyek hatalmas erdőterületekkel rendelkeznek és a zéró erdőirtás elvét követik, meg tudják teremteni az élelmiszerbiztonságot lakosaik számára, mégpedig úgy, hogy a hatékony erőforrás-kihasználás mellett sem teszik kockára a természetet.
Aki sokféle növényt ültet, annak változatos a táplálkozása, így nem szenved hiánybetegségekben. Ez pedig szükségtelenné teszi az Élelmiszeripari Cápák technológiai újítását, a biofortifikációt, mellyel a zsákutcás élelmezési rendszert próbálják javítgatni. (Legyen szó akár a genetikai módosítással létrehozott „aranyrizsről", mely az Ázsiát sújtó A-vitamin hiányt hivatott orvosolni, vagy az afrikai hiánybetegségek megszüntetését szolgáló „aranycirok"-ról.)
Ez a GMO-k alól is kihúzná a talajt. Ha a kistermelők elindulnak az agrobiodiverzitás útján, nem lesz piaca ezeknek a műmegoldásoknak. Ahogy az egyik ázsiai blogger fogalmazott: „az A-vitamin hiány legyőzésére már megvan a megoldás, úgy hívják: zöldségek".
