Az első rész itt olvasható. Peter Willcox, a Greenpeace rangidős kapitánya 2013 szeptemberében egy harmincfős csapattal tüntetni indult az északi-sarkvidéki olajkitermelés ellen a Gazprom tengeri olajfúrótornyához.
Korábban is tartóztatták már le Willcoxot idegen országban, Perutól a Fülöp-szigetekig, de általában egyetlen fogdai éjszaka után szabadon engedték. Azt gondolta, ez most sem lesz másképp. Nyolc nappal később azonban a Lenin kerületi bíróságon kalózkodással vádolták meg őket, amiért Oroszországban akár 15 év börtönbüntetést is kiszabhatnak.
Willcox számára a kalózkodás vádja sem volt újdonság. Hasonló történt már vele 1982-ben, aztán rá egy évre, 1983-ban is, amikor fellopakodott egy japán bálnavadász hajó fedélzetére. Akkor 3000 dollár fejében szabadon engedték. Az oroszok viszont ezúttal egyáltalán nem hajlottak a megegyezésre.
Rács mögött: Willcox a bíróságon, a „sarkvidéki harmincak” tagjaként. Fotó: Igor Podgornij/Greenpeace
Vlagyimir Putyin hamar elismerte, az aktivisták „nyilvánvalóan nem kalózok”. A vádat garázdaságra enyhítették, amiért maximum hét év a kiszabható büntetés. Bizonyos szempontból azonban ez még rosszabb volt. A kalózkodás nyilvánvalóan túlzó vád volt, a garázdaság viszont nem látszott ennyire egyértelműen annak. Ezekkel az eseményekkel egy időben a Pussy Riot tagjai munkatáborban sínylődtek ugyanezen vád miatt.
„A murmanszki tárgyalásokig minden a terv szerint haladt – mondta Willcox. – Arra számítottunk, hogy letartóztatnak minket, fizetünk vagy 700 dollár büntetést, és a hétvégén már vissza is mehetünk Norvégiába, nem nagy ügy. De hét év börtön Oroszországban – az már nem játék. Ez számomra azt jelentené, hogy valószínűleg soha többé nem látom a 93 éves édesapámat. A csapat néhány fiatal női tagja számára pedig azt, hogy talán sohasem lehet családjuk.”
A börtönben nem bántak velük kesztyűs kézzel. Napi 23 órát töltöttek elzárva, egy órát mozoghattak egy ólszerű betonépületben, és hetente egyszer zuhanyozhattak. Moslékosvödörből kapták az ételt – többnyire krumplit, halat, és valamilyen csirkehúsos ételt, amelyet többen inkább galambhúsnak gyanítottak. (Willcox vegetáriánusként a húsdarabokat villával piszkálta ki az ételből.) A csapat tagjai csak a szennyvízcsöveken küldött cetliken és a radiátorokon morzézott üzeneteken keresztül tudtak kommunikálni. Willcox főleg a többiek miatt aggódott, és attól is félt, hogy a legénység tagjai dühösek rá a történtek miatt. „Ha valakinek okosabbnak kellett volna lennie, hát az én voltam. Az én felelősségem volt, hogy megóvjam őket a bajtól, és csődöt mondtam” – mondta.
Amikor a murmanszki bíróság épületében először találkozott újra a csapat néhány női tagjával, azok odaléptek hozzá és megölelték. Willcox kis híján sírva fakadt a megkönnyebbüléstől, de mind a mai napig sokat emészti magát amiatt, hogy mit kellett volna másképp tennie. Lehet, hogy nem kellett volna ottmaradniuk a hajóval az akció éjszakáján; hogy meg kellett volna állniuk és felengedni az orosz hatóságokat a fedélzetre; és különösen hogy nem kellett volna semmibe venni a figyelmeztető lövéseket. „Ez nyomatékos parancs volt a megállásra a nemzetközi vizeken, és mi azt válaszoltuk, hogy húzzanak a francba. Biztos, hogy felbosszantottuk őket: »ezek a mocskos hippik így elküldtek minket... nem fogják megúszni a seggfejek.« De ugyanakkor pont ezt akartuk. Provokáltuk őket, hogy bezárjanak minket, hogy még komolyabb történet legyen a dologból.”
A szabadulás: Willcox végre viszontlátja a feleségét, Maggyt a szentpétervári repülőtéren. Fotó: Dmitrij Saromov/Greenpeace
„Ha valaki szeretné megérteni, hogy miért csináltam ezt az egészet, akkor vissza kell mennünk a nagyszüleimig. A nagyapám egy építési vállalatot vezetett New Yorkban, amely kispénzű családoknak épített lakásokat. A cég remekül működött egészen addig, amíg a HUAC (az „Amerika-ellenes tevékenységek” képviselőházi vizsgálóbizottsága) meg nem vádolta hazaárulással. A vád alapja az volt, hogy nagyapám 1952-ben, a koreai háború idején vezetett egy béketárgyalást Kínában.
1949-ben Willcox édesapja és annak felesége, Roger és Elsie négy másik párral összefogva megvettek egy darab földet Connecticutban. Közösséget hoztak létre Village Creek néven, amelyet „a demokrácia modelljének” szántak, „rassz szerinti, vallási és politikai megkülönböztetés nélkül”. A közösséghez 67 család csatlakozott. Az USA-ban abban az időben azonban üldözték a kommunistagyanús elemeket. A közösségre a „Komcsi Creek” gúnynevet ragasztották, és azt híresztelték róluk, hogy lapostetős házaikkal mutatják az utat a szovjet bombázóknak New York felé.
Pete Willcox ilyen közegben nőtt fel. Ötévesen már ott ült egy csónakban a szülei között egy atomerőmű elleni tiltakozáson Norwalkban. Hétévesen a szülei őrszemnek vitték magukkal a helyi Woolworth's-höz, így vettek részt a fekete diákok rasszalapú megkülönböztetés elleni akciójában. 12 éves korában pedig Pete és az édesapja Alabamába utaztak, hogy csatlakozzanak a Martin Luther King által vezetett tiltakozó megmozdulásokhoz.
Willcox gyerekkorától fogva sokat sportolt. Apjával gyakran vitorláztak a Long Island-i öbölben, 13 évesen pedig már komoly óceáni vitorlásversenyekre készült. Fiatal srácként több éven át egy Clearwater nevű hajón dolgozott. Munkáját ma környezeti nevelésnek hívnák: gyerekeket vitt ki a tengerre, és a természetről és a szennyezésről beszélt nekik. Néhány év elteltével viszont unni kezdte a dolgot. Korábban olvasott egy könyvet a Greenpeace-ről, amelyet az egyik alapítója írt, így amikor egy halászati újságban látta, hogy a szervezet épp legénységet toboroz, azonnal jelentkezett. Fedélzeti matrózként kezdte, de három hónap múlva már ő volt az első Rainbow Warrior kapitánya.
Ma már mindhárom Greenpeace-hajón kapitánykodik: az Arctic Sunrise-on, az Esperanzán és az új Rainbow Warrioron is. Szabadidejében továbbra is jachtversenyekre jár. „Nem akarom azt mondani, hogy én vagyok a legjobb tengerész a Greenpeace-nél, de én vagyok az” – mondja mosolyogva.
Videó: Az Observer etikai életműdíjának nyertese, Peter Willcox.
Amikor Willcox 1981-ben csatlakozott a Greenpeace-hez, a szervezetnek 200 munkatársa volt. Mára 4000-nél is többen dolgoznak a világ több mint 40 országát lefedő 28 irodában.
„Kezdetben egyetlen kampányfelelős volt a hajókon, aki ideje felében a jó hangulatért is felelt. Manapság minden kampányfelelős mellett van egy asszisztens, két kommunikációs szakember, egy webes, egy fotós... Emlékszem, a nyolcvanas évek elején mindig azt mondtuk, hogy olyan szervezetten kell működnünk, mint az IBM-nek vagy az Exxonnak, különben nem megyünk semmire. Sok szempontból ez sikerült is, és igazából eléggé gáz. Mégis boldog vagyok, hogy megtettük, még akkor is, ha emiatt az ember ma már csak egy fogaskerék a gépezetben.”
A Greenpeace módszereivel együtt a célkitűzések is változtak. „Annak idején a bálnák megmentését tartottuk a legfontosabbnak. Ma meg azt, hogy a gyerekeink egyáltalán megérhessék, hogy saját gyerekeik lehessenek. Ebből a szempontból nézve az eddigi munkánk rohadt nagy kudarc” – mondta.
Willcox ennek ellenére nem teljesen pesszimista: „Mi okoztuk a problémát, és mi is tudjuk megoldani azt. Az a küldetésünk, hogy tudatosítsuk ezt az emberekben, hátha elkezdenek helyesen cselekedni.”
Kumi Naidoo, a szervezet nemzetközi ügyvezető igazgatója szerint a „sarkvidéki harmincak” esete nagy hatással volt a közvéleményre, és váratlan „ajándéknak” bizonyult a szervezet számára (Csakúgy, mint amikor a francia titkosszolgálat 1985-ben felrobbantotta a Greenpeace hajóját; a kapitány akkor is Willcox volt.) A tagság ugrásszerűen gyarapodott, a „Mentsük meg a sarkvidéket!” kampány támogatóinak száma pedig 2 millióról 5 millióra duzzadt. A sors iróniája, hogy a Greenpeace anyagilag és erkölcsileg legsikeresebb pillanatai egyben Willcox személyes életének legnehezebb pillanatai voltak.
Mint minden munkavállaló, aki három évtizedet tölt ugyanannál a szervezetnél, Willcoxnak is megvannak a maga csörtéi a Greenpeace-szel. Előfordult, hogy nem jött ki a főnökeivel, akik éreztették vele, hogy már nem való ide, és elküldték melegebb éghajlatra. „Ez két-három alkalommal fordult elő, de 33 év alatt ez nem is rossz” – mondta.
Willcox a Greenpeace hajóskapitányaként a harmadát keresi annak, amit kereskedelmi hajózással szerezhetne. A lányai iskoláztatása és a hitelkártyái révén mintegy 80 000 dolláros adósságot halmozott fel. „A gyermekeimmel nem nagyon tudtunk nyaralni menni, az olyasmi pedig, mint a családi síelés, szóba sem jöhetett. Ennek ellenére örültek a tudatnak, hogy a Greenpeace-nél tevékenykedek, és azért sokat mulattunk együtt. Nem hiszem, hogy bármit megbántak volna, még ha fel is kellett adnunk néhány dolgot” – mondta.
Egy héttel karácsony előtt az orosz parlament közkegyelmet adott a börtönbe vetett aktivistáknak. 2013. december 28-án – pontosan száz nappal azután, hogy tengerre szálltak – Willcox végre hazarepülhetett feleségéhez, Maggyhez. Amikor hazatért, a lánya, Natasha magához ölelte, és el sem akarta engedni.
„Amikor fiatalabb voltam, emlékszem hogy sokszor nagyon hiányzott apa” – mondta Natasha. De ahogy egyre jobban bevonódtam a Greenpeace munkájába, annál klasszabbá vált, hogy Peter Willcox az apám.”
Natasha tengerbiológiát tanul, és azt fontolgatja, hogy ha végez, ő is a Grenpeace-szel fog hajózni. Nemrég Willcox másik lánya, Anita is megpályázott egy állást a szervezet franciaországi irodájánál.
Willcox azt állítja, megérte a két hónap börtön azt az óriási hírverést és támogatottságot, amit az eset a Greenpeace-nek és az Északi-sarkvidék ügyének hozott.
2014. január végén a Shell bejelentette, hogy arra az évre feladja a sarkvidéki fúrásra irányuló terveit. Ez óriási diadala a környezetvédelmi szervezet számára. A győzelem azonban keserédes, mert két nappal azután, hogy az orosz parlament amnesztiát adott a Sunrise legénységének, a Gazprom közleményben tudatta, hogy elsőként kezdik meg a sarkvidéki olaj kitermelését. Amíg Willcox és a többiek csomagoltak, az orosz Prirazlomnaja olajfúrótornya elkezdte pumpálni az olajat.
Az Északi-sarkvidék védetté nyilvánításáért küzdő világméretű mozgalom pedig azóta is gyarapodik, és már több mint 5,6 millió tagot számlál.
Segíts te is! Adományozok | Aláírom a petíciót | Jelentkezek önkéntesnek
Készült a Men's Journal Magazine/The Guardian cikke nyomán.
