Kalandvágyó népség vagyunk, elmentünk támogatókat toborozni az atomvárosba, Paksra. Ablakra tapadó rendőrök, halálra vált pincérlányok, nappal is égő közvilágítás, villannyal fűtő, rémült és gyanakvó város kisérte támogatótoborzóink minden mozdulatát.

Városi koordinátorként a legfőbb feladatom, hogy a kecskeméti régió minél több támogatót toborozzon a szervezetnek. Ennek érdekében folyamatosan látogatunk új városokat, hogy felmérjük hol, mennyien és milyen szinten ismerik a Greenpeace tevékenységét és kik azok akik szeretnék támogatni a céljainkat.
    2011 januárjában meglátogattuk Paks városát is. Természetesen mi is nagy izgalommal vártuk, hogy milyen fogadtatásban lesz részünk, és hogyan viszonyulnak hozzánk a helyiek. Mikor megérkeztünk a városba több érdekes dolgot véltünk felfedezni; az egyik -nyílván csak nekünk tűnt fel- az, hogy napközben is folyamatosan ment a közvilágítás. A másik, hogy nagyvároshoz képest nagyon kevesen mozogtak a fő utcán.
Megérkezésünket követően beültünk egy kávézóba, hogy egy kicsit felmelegedjünk és megigyunk egy-egy csésze teát. A nap egyik fénypontja volt mikor a felszolgáló hölgy arcán észrevettük, hogy most tudatosult benne milyen kitűzőink vannak, és milyen felirat virít a táskáinkon. Tettem egy lapáttal a tűzre mikor levettem a kabátom és meglátta a sárga alapon zöld csíkos greenpeaces pulcsimat. Amilyen színes voltam én olyan falfehér lett ő egy pillanat alatt és máris dolga akadt a hátsó részen. Aztán 2-3 perc leforgása alatt tiszteletét tette a tulaj, a felesége, a szakács, a „szomszéd, a gázos és a díjbeszedő”, hogy Hobo szavait idézzem. De a viccet félre téve tényleg sokan kíváncsi szemeket meresztettek ránk. Mire megittuk a teáinkat addigra unalmasak lettünk és minden ment a régi kerékvágásban.
Ezután felvettük a kis zöld kabátkáinkat és nekiálltunk toborozni egy arra alkalmasnak ítélt helyszínen, a Rendőrség előtt.
Volt egy pár érdekes beszélgetésünk, amiből kiderült, hogy sokan villannyal fűtenek, nincs parkolási díj a városban és persze sokan meg akarták magyarázni, hogy Magyarországnak nincsenek jó adottságai a megújuló energiák hasznosításához, így az atomenergia az egyetlen megoldás. Sokan hálásak az atomerőműnek, hogy munkahelyet biztosít az embereknek, sokan fel vannak háborodva, hogy nekik nem és csak kihalásos alapon lehet bejutni egy ilyen ’jó’ munkahelyre. A beszélgetések alapján azt vettem észre, hogy a helyi lakosok megelégszenek a földre dobott morzsákkal, míg valakik ezzel akarják elterelni a figyelmet a háttérben megbújó tortákról.
A nap második fénypontja az volt, mikor leszólítottam egy civilben mászkáló rendőrt, aki csak ennyit mondott:
-Viccelsz? Mióta itt vagytok, a főnököm mint a matrica tapad az ablakra, ha meglátná, hogy beszélek veletek, nem állnék meg előtte. De sok sikert!
Azért mindent összevetve így is volt jó pár ember, aki egyetért a törekvéseinkkel és szívesen segít minket a céljaink elérésében. Ezért fogjuk még hallatni a hangunkat a városban és
 „Az energiánk majd leveri Paksot”, hogy Lukács Laci szavaival búcsúzzam.