Huszonkét éves voltam, amikor el kellett hagynom otthonomat, Dél-Afrikát. Nem volt választásom. Akkoriban már egy éve rejtőzködve éltem, hogy elkerüljem a letartóztatást. Ez 1987-ben, az apartheid sújtotta Dél-Afrika történelmének egyik legvéresebb és legerőszakosabb időszakában történt. Oxford békés, zöld utcái, ahová végül szerencsésen megérkeztem, rajzfilmnek tűntek. Valószerűtlennek látszottak, míg a magam mögött hagyott erőszak túlságosan valóságos és közeli volt. Éjszakánként nem aludtam, mert az otthon hagyott barátok és rokonok jutottak eszembe.
Ezek az érzések minden alkalommal eszembe jutnak, amikor a pusztulás elől menekülő emberek képeit látom – legyen az árvíz Bangladesben vagy háború Szíriában. A kétségbeesett, gyerekeiket szorongató szülők, ahogy megpróbálják átjuttatni gyerekeiket a szögesdrót kerítésen, vagy kis, felfújható csónakokon át a tengeren. Látom őket, és a saját lányomra gondolok. Hogy érezném magam, ha én lennék az egyik szülő? Amikor elmenekültem, csak saját magamról kellett gondoskodnom.
Ahogyan Warsam Shire, a kenyai születésű szomáliai költő írta: „Senki sem megy el otthonról, hacsak az otthon nem épp egy cápa szájában van. [...] Senki sem ülteti gyerekét csónakba, hacsak a vízen nem biztonságosabb, mint a földön.”
© JÁRDÁNY Bence/Greenpeace
Szeptember 21. a béke nemzetközi napja. És idén sincs sok ünnepelnivalónk.
Egyedül Szíriában egyes becslések szerint minden második szír meghalt vagy elhagyta otthonát a háború kirobbanása óta. Az ENSZ szerint 7,6 millió belső menekült van Szíriában, 4,1 millió pedig külföldön. Legtöbben a Szíriával határos országokban élnek. Néhányan pedig Európa felé indulnak, mert úgy remélik, itt biztonságra lelnek.
Vannak időszakok, amikor nem szabad az emberek, országok, a politika és a környezet közé határokat húzni. Vannak pillanatok, amikor csak az emberség és a szolidaritás számít. Ez most ilyen pillanat.
Európa-szerte rengeteg ember és közösség bátorsága és együttérzése mutatkozott meg konkrét tettekben, ami engem is mélyen megmozgat.
© JÁRDÁNY Bence/Greenpeace
Sok greenpeace-es kollégám is igyekszik segíteni a menekülteken. Magyarországon és Horvátországban önkéntesek csatlakoztak a humanitárius erőfeszítésekhez, és kézzelfogható segítséget nyújtottak, például egy napelemes töltőállomással, ahol az emberek fel tudják tölteni a telefonjaikat, és wifihez juthatnak. Görögországi irodánk közeli kapcsolatban áll nemzetközi segélyszervezetekkel, és helyi csoportokkal együttműködve segélycsomagokat juttat el a szigeteken rekedt menekülteknek.
Szeretném mindenkinek személyesen megköszönni, aki részt vesz a segítségnyújtásban. A szolidaritás hömpölygő óceánjában minden csepp számít. Össze kell fognunk, és hangosan, érthetően kiáltanunk: #Refugeeswelcome!
© JÁRDÁNY Bence/Greenpeace
Holnap New Yorkba utazom, hogy részt vegyek a fenntarható fejlődésről szóló ENSZ-csúcson. Kényelmes utazás lesz, de közben emlékezni fogok majd azokra az időkre, amikor még én is félelemből utaztam. Azokra az emberekre gondolok majd, akik fáradhatatlanul, az életveszéllyel dacolva utaznak napokon, heteken, éveken át úgy, hogy még arra sincs garancia, hogy a hosszú út végén végre biztonságra lelnek.
Ők ugyanolyan emberek, mint mi. Ezért az a legkevesebb, hogy szolidárisan kiállunk mellettük, és hogy aktívan teszünk a globális stabilitásért, a problémákat a gyökerüknél kezelve. Ki kell kényszerítenünk a valódi megoldásokat – többek között a fosszilis üzemanyagoktól való függőség megszüntetését. A konfliktusok mindig összetettek. De a most zajló iraki, ukrán, szudáni, dél-kínai-tengeri, nigériai konfliktusokra nézve nyilvánvaló, hogy a fosszilis energiahordozók birtoklása, szállítása, azaz az azoktól való függőség igenis szerepet játszik bennük.
Az „erőforrásokért folytatott háborúk” nem új jelenségek. De ma felülkerekedhetünk rajtuk. New Yorkban egy olyan világért fogok felszólalni, amelyet kizárólag megújuló erőforrások látnak el 2050-re. Ez a világ karnyújtásnyira van. Legújabb Energia[Forradalom] forgatókönyvünk ezt vitathatatlanul bebizonyítják. E felé a világ felé kell haladnunk akkor is, ha békét szeretnénk. Ezt a békésebb, biztonságosabb világot fegyverek helyett szélturbinákkal, fotovoltaikus rendszerekkel, szigetelőanyagokkal és dupla üvegezésű ablakokkal vívhatjuk ki.
Néhány évvel azután, hogy el kellett hagynom hazámat, Dél-Afrikát, tanúja lehettem annak, ahogyan az emberek és a nemzetközi szolidaritás véget vetnek az apartheidnek. Mára már bármikor szabadon hazatérhetek. Azok a menekültek, akik most kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, vajon átélhetik majd ugyanezt? Nem tudom. De össze kell fognunk egy békés, biztonságos világért, amely mindezt lehetővé teszi.
Írd alá a globális felhívást: 100% megújuló energiát az egész világon!
Írta: dr. Kumi Naidoo, a Greenpeace International ügyvezető igazgatója.
