Úgy néz ki, hogy az olajtársaságok egy párhuzamos univerzumban élnek hozzánk képest. Hívjuk Lalaföldnek mondjuk. Lalaföld egy nagyon különleges hely – egyfajta álomország, ha az ember egy olajfúró vállalat vezetője – mondjuk a Transzóceánon.
Ez egy olyan hely, ahol az ember bónuszt kap a „Legbiztonságosabb termelés éve a vállalat történelmében” díjért, annak ellenére, hogy a társaság tulajdonában volt és részben működtette azt az olajfúrót, ami megölt 11 munkást amikor felrobbant, illetve az emberi történelem legnagyobb olajkatasztrófáját okozta. Lalaföldön, mint látjátok, egy olajtársaság vezetője a saját kis buborékában élhet, és mindezt teljesen normálisnak gondolja – mert ha nem vesszük számításba ezt az apró kis balesetet, valóban szép munkát végeztek. Ne vegyük figyelembe a kormány jelentését, ami kimutatta, hogy a biztonság iránti érdektelenség - és a gyors profit iránti már-már pofátlanul magas érdeklődés – a gyökere a Mexikói-öbölben történt katasztrófának. Azzal sem kell törődnünk, hogy amíg megkapja a jó kövér bónusz csekket az illetékes – addig azok az emberek akik ténylegesen pénzügyi válságba kerültek a katasztrófa miatt, még mindig nem kapják meg azt a minimális összeget, amivel tartoznak nekik.
Az olajtársaságok vezetői összekeverik Lalaföldet a mi világunkkal. Az álatalunk nevezett valóságban, ahol te és én élünk, ahol mindennap dolgozni, tanulni megyünk és megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból, ahol nem kapunk nevetségesen nagy bónuszokat, addig a legnagyobb olajkatasztrófa nem rendelkezik a megfelelő biztonsági eredményekkel. Pont ellenkezőleg. Elgondolkodtatnak minket, hogy amit a vezetők „biztonságosnak” hívnak, azok veszélyesebbek, mint amilyennek állítják...
Mennyi ideig engedjük Lalaföldnek, hogy irányítsák az életünket és az energiatermelésünk módját?
