Itt van például a Retúrpack kft, ahol kitalálták, hogy néhány fővárosi hajléktalan-elfekvő (erről majd később) bejáratánál ALU sörös és üdítős dobozokat vesznek vissza, a „szokásos kereskedelmi egységárnál kedvezőbb áron”. A Fedél Nélkül című újság június végi számában olvasható beszámoló szerint „azáltal, hogy a hajléktalanok kigyűjtik a kukából és összeszedik a földről a dobozokat és mindezt nyilvánosan teszik, elgondolkodtató és pozitív példát mutatnak másoknak illetve egyfajta kritikai tükröt tartanak az emberek elé: látjátok ezt mind kidobtátok, pedig ez érték.” Ezek dr. Duma László a cég ügyvezető igazgatójának szavai és mint a cikk további részéből kiderül „aki napi 30 db. fémdobozt összegyűjt, már ki is tudja fizetni a szállását.”
Látható tehát, hogy újabb kis fogaskerék került a helyére: az ALU doboz akció révén tisztább lesz a város, az újrahasznosítással értékes nyersanyagokat mentünk meg és CO2 kibocsátást takarítunk meg, a hajléktalanok révén környezettudatosabb a lakosság (már ha nem csípik fülön a kukában kotorászót, mert Budapest több kerületében ezt már tilos, pénzbírság jár érte), és egyben a fedél nélküliek is megtapasztalhatják, hogy akinek nem büdös a munka, az jut egyről kettőre. Sőt akár háromra is.
Ez nem játék a számokkal. Jártam olyan hajléktalan szállón – igaz, akkor még csípősebb volt az idő -, ahol jobb megoldás híján, ebédlőasztalokon „ágyaztak” meg maguknak a hajléktalanok, összetolva, egymáshoz illesztve azokat, s két asztalon hárman simán elfértek, slihtolva, csak a lábuk lógott kicsit le a szélén. S töltöttem éjszakát olyan „szállón”, ahol 150 ember zsúfolódott össze, ki földön, ki vaságyon, s ahol percenként hangzott fel innen-onnan a rettentes, ugató köhögés, a krákogás, a káromkodás és veszekedés.
Ha tehát ebből a szemszögből nézzük, az ALU-akció kb annyit ér, mint amikor egy süllyedő hajón elkezdik festegetni a korlátokat. Mert persze tekinthetjük örvendetesnek, hogy ebben a történetben a korábbihoz képest mindenki jól jár, csak arról nem kéne elfeledkeznünk, amit a cégvezető, mint a világ legtermészetesebb dolgaként említ: vannak emberek, nem kevesen, akik üzemszerűen kukákban kutatnak valami hasznosítható, értékesíthető, esetleg ehető dologért. Pártunk és kormányunk ugyan sokat tesz azért, hogy ez a látvány ne bántsa a jóérzésű civil lakosság szemét, még kevésbé a turistákét, de úgy látszik ez még mindig kevés. Kevés, hogy ki vannak tiltva az aluljárókból és közterekről, kevés, hogy a hajléktalanokat támogató civil szervezetektől megvonják az anyagi támogatást és átcsoportosítják a nyilván emberarcúbb önkormányzatokhoz, kevés, hogy majd közmunka-kötelezettség címén konténerekbe zsúfolják egy részüket, a hajléktalan kérdés nem akar megoldódni.
Tünet értékű, hogy nemrégiben a Blaháról kitelepítették a krisnás ételosztó akciót a Teleki térre (két villamosmegálló), mert ott nyilván nincsenek annyira szem előtt. Mint hullafoltok jelennek meg az ország a társadalom testén a hajléktalanok kisebb-nagyobb csoportjai, s valakik azt gondolják, hogy elég a dolgot ráolvasással, tiltással, büntetéssel kezelni. Ehhez képest mondom tehát, egy jó szándékú cég akciója számomra a fennálló gyakorlat akaratlan szentesítése csupán. Rohad, bűzlik s terjed a kór.
Aki pedig azt hinné, hogy ezzel a kérdés részemről le van zárva, az téved. Mert ennek az egésznek van egy nagyon is személyes vetülete. Mert amikor a koszos markát nyújtja feléd egy nyomorult, és az arcodba leheli, hogy csak egy százast adjon kenyérre, az már személyes és kikerülhetetlen helyzet.
De erről majd legközelebb.
