... írtam minap, s lőn, mert akkor már megszületet Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása, mely szerint a „guberálás szabálysértéssé nyilvánításával és szankcionálásával a józsefvárosi önkormányzat aránytalanul korlátozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek jogait”. Ez persze érdemben nem változtat a leányzó fekvésén. Jelesül: nem az a fő kérdés, guberálhat-e a kukákban a hajléktalan, hanem, hogy rendjén való-e, ha emberek ezrei így és ebből élnek.
Az ALU –dobozok begyűjtése, újrahasznosítása és egyéb környezetvédelmi szempontok alapján persze lehet erre a kérdésre igen-nel válaszolni – miként a sakálnak és a keselyűnek is megvan a maga helye a természeti folyamatok körforgásában -, de én más szempontokat tartok érvényesnek.
És most szeretnék lejönni az emelvényről, mert – mint jeleztem -, most nem társadalmi normákról, jogszabályokról, politikai banditizmusról szeretnék írni, hanem arról a konkrét helyzetről „amikor a koszos markát nyújtja feléd egy nyomorult, és az arcodba leheli, hogy csak egy százast adjon kenyérre”, - idézet tőlem – mert „az már személyes és kikerülhetetlen helyzet.”
Nekem egyetlen szempontom van ilyen helyzetekben – de ha piára kér, akkor is -, nevezetesen: megmozdít-e bennem valamit az az ember, vagy sem. Megérint-e a hangja, a tekintete, a fogalmazása, vagy nem. Ilyen egyszerű. Mentem már vissza két sarkot a Blahánál azért, hogy mégis csak adjak annak a szakállas férfinak, a lépcsőknél – pedig nem is kért, s intettem nemet egy motyogó, táblát hordozgató fiúcskának a villamoson. Nincsenek normatíváim, elveim, bölcsességeim a hajléktalanokkal kapcsolatban. Nem azért adok, mert bűntudatom van, esetleg keresztényi kötelességből, s nem azért nem adok, mert miért nem dolgozik az ilyen stb.
Nem vagyok sem állam, sem társadalmi-karitatív szervezet. Ember vagyok, aki éltem a hajléktalanság peremén, sőt beljebb is, tudom mi az, amikor hideg-esteledik és még kétséges, lesz-e fedél a fejem felett, tudom mit jelent az éhes gyomornak egy tál meleg étel, vagy egy váratlan pakli dohány, amikor két napja nem gyújtottam rá. Azt is tudom, a folyók szigetet képeznek, hogy lerakják hordalékukat, s mióta világ a világ minden kisebb-nagyobb közösségben (a családtól az iskolai osztályon át a társadalomig), mindig voltak hunyók, balekok, bűnbakok, akik elvitték a balhét, jelesül náluk, rajtuk csapódott ki a közös feszültség, a tudat alatt hordozott (kollektív) megoldatlanság. S hozzájuk mérni magunkat mindig is (ön)bizalomnövelő hatású: én nem olyan vagyok. Meg persze fenyegető is: vigyázz, ha nem tartod be a Játékszabályokat erre a sorsra juthatsz. Hát igazodj!
A kukában kotorászó hajléktalan lehet ugyan hasznos az Alu-dobozok újrahasznosítása szempontjából, de a lelki-szellemi környezetvédelem szempontjából egyértelműen káros, sőt kóros. Mert miként a kitaszítottság is alapvetően lelki okokra vezethető vissza, annak látványa és puszta szemlélése is betegít. A szenvedés része az életnek, de az életnek nem kell szenvedéssé válnia. Ha valamibe, hát ebbe van beleszólásunk, amikor helyzettől függően így vagy úgy döntünk az utcán, villamosan, vagy egy parkban. Jean Valjean, Victor Hugo Nyomorultak című regényének főhőse, kvázi hajléktalan, sőt bűnöző, hisz ellopja szállásadójának értékeit. S mikor lebukik, a szállásadó a szembesítéskor azt mondja: ajándékba adtam ezeket a tárgyakat. És ez a gesztus megvált(oztat)ja Valjean életét: tekintélyes, másokat támogató, gazdag férfiként éli majd életét.
Az ember ugyanis nem hajléktalannak születik.
Karma
Mind, kinek a sors az arcába karmolt,
és saját árnyékával hiába harcolt,
előbb-utóbb elesik sorra,
és csorba szemekkel lesi az eget.
Próbálja hinni, hogy ez a szeretet.
Lehet, hogy így van. Ha élhetne vígan,
szívében nem nyílna szelíd alázat,
s vérébe fúlna újból a század.
Vándor e tükörben magadat látod,
ki helyetted hal, bár senkinek sem ártott.
Ha lehajolsz hozzá, az egekbe érsz,
s elolvad benned a szenvedés.
