Ha valakit sírni látunk, az óhatatlanul felkelti figyelmünket, sőt akár együttérzésünket is. A síró gyerek hétköznapi jelenség, a síró felnőtt már ritkább. Ha az illető férfi, az már kivételesnek mondható. Esetünkben egy indián férfit láthatunk sírni, aki ráadásul törzsfőnök. A fehér holló most nyilván elsárgulna az irigységtől, ha tudomást szerezne erről a skandalumról. A Facebookon keringő kép hátteréről az Index cikkében lehetett olvasni. Lényegét tekintve kegyes csalásról van szó – bár ez nincs kimondva. Egy Brazíliában tervezett giga vizi erőműre kiadott engedély és egy ősi szokás – rég látott rokonnal való találkozás esetén sírni illik -, kapcsolódott össze egy környezetvédő lelki fotoshopjában. Ebből született a felhívás, a mellékelt képpel: tiltakozzunk a Belo Monte névre hallgató környezetpusztító, s a helybéli, indián lakosság életét ellehetetlenítő beruházás ellen.
Aki tiltakozott (én is), láthatta, hogy már hétszázezer felé közelít a világ minden tájáról begyűlt, internetes protestálók száma, s aki tovább klikkelt azt is láthatta, ahogy Raoni a kayapo törzsfőnök átadja a brazil elnök, joviálisan mosolygó, nyakkendős PR-esének a tiltakozók jegyzékét. És hallhatta azt is, amint a törzsfőnök kíséretének egyik tagja kimondja a költőien szép és egyszerű szavakat: a folyó a vérünk, az erdő a tüdőnk.
Itt az ideje, hogy visszatérjünk a könnyekhez.
Bizonyára nem én vagyok az egyedüli, aki a nemzetközi tiltakozás mentén személyes ismeretséget kezdett kötni a neten, a dzsungel világával, s gyönyörködhetett az Amazonas hömpölygésében, az esőerdők buja gomolygásában, s ha szerencséje volt talált olyan linket, ahol tanúja lehetett egy indián törzs és a Fehér Ember első találkozásának (tán Kolombusz is így tapasztalhatta félezer éve), egyszóval bepillantást kaphatott a világ egy olyan részébe, ahol a természet – és így az emberi természet – még érintetlen attól a civilizációtól, amelyben mi itt fuldoklunk pár évtizede.(évszázada?), és azt hisszük, szégyen, de legalábbis takargatni való, a sírás.
Mert a gyengeség jelének számít.
Raoni cseppet sem tűnt gyengének azon a felvételen http://www.dailykos.com/story/2011/09/29/1021393/-Chief-Raoni-Cries-for-his-people-no-but-you-can-still-stop-the-Belo-Monte-Dam, ahol – még 2010 augusztusában – egyebek közt azt nyilatkozza, hogy erősnek érzi magát, és amíg él nem adja fel küzdelmét társaiért. Azóta eltelt majd’ másfél év, egy bírósági határozat ugyan felfüggesztette az építkezést, de az Amazon Watch tájékoztatás szerint pár napja fegyveres erőszakkal próbálják az építkezés területét megszállva tartó indiánokat eltávolítani, s küzdelem, immár látványosan is vérre megy.
S ezzel el is érkeztünk a legmaibb mába. Új, nemzetközi tiltakozási akció van kibontakozóban http://amazonwatch.org/news/2012/0213-urgent-chief-raoni-and-the-kayapo-under-attack, amelyben a brazil nemzeti indián alapítvány (FUNAI) elnökét arra emlékeztetik, hogy megígérte; a kérdéses terület érintetlen marad. Hogy felépül-e a világ harmadik legnagyobb vizi erőműve, azt még senki nem tudja. Ha egy könnycsepp, s a benne megtestesülő százezernyi szolidáris lélekszavazat, erősebbnek bizonyulna a a megamillió köbméterekben mérhető ellenédekeknél, az egy új(régi) világkorszak beköszöntét jelezné. Hisz ami a Föld túlfelén most zajlik, az bennünk is, velünk is történik: a szív szabadságharca a természetes, élhető életért.
