A világon kb. száz olyan törzs él, amelyik valamilyen furfangos ok miatt igyekszik távol tartani magát a civilizációtól – olvasom a minap megjelent, képekkel, videóval gazdagon illusztrált cikkben. Az ősi népcsoportok megmentésével foglalkozó Survival International nevű szervezet mostani kampányában, az  awák-megmentésére hív fel, akiket a fakitermelés és a marhatenyésztés egyre kisebb területre szorít Dél Amerikában. Világszerte pár ezer emberről van szó, ők a rejtőzködők, a cikk megfogalmazása szerint, s vannak köztük  olyan  törzsek is, akik harcos ellenállást tanúsítanak a civilizáció közeledési kísérleteivel szemben.

Kicsit irigylem is ezeket az awákat innen Budapestről. Nálunk egyre kevésbé lehet elbújni, a napokban bemutatott új Nemzeti Egységes Kártyarendszer  legalább is ezt ígéri – persze kimondatlanul. A beépített nyomkövető révén ugyanis elvileg tulajdonosának szinte minden lépéséről tudni lehet majd. Az első megcélzott kör a diákigazolvány, de a tervek szerint a személyi kártyára is sor kerül. Egy szörny-állam lehetőségének kontúrjai bontakoznak ki, talán nem is most van a rejtőzködésnek ideje. Már csak azért sem, mert a pár ezer bújócskázó bennszülöttről olvasva az a kényszerképzetem támadt, hogy tán fordítva van a dolog. Nem ők, mi, a többi közel hét milliárd játszik bújócskát évszázadok óta. Önmaga, önnön eredeti természete az, amit oly mélyen sikerült elrejtenie, hogy csak ritka, kivételes pillanatokban helyzetekben (természeti katasztrófa, szerelem),  kezdi gyanítani, nem azonos azzal, aminek, akinek addig hitte magát.

Nincs ebben semmi különös. Születésünktől fogva – tisztelet és hódolat a kivételnek -, lényünktől, lelkünktől idegen mintákat, szerepeket kényszerítenek ránk, nevelnek belénk, többnyire azzal a trükkel, hogy ellenállás esetén szeretetmegvonás jár. A szeretetért pedig az ember, főleg a kisember mindenre képes. Még arra is, hogy megtagadja önmagát. Később a pénzért, a biztonságért mondunk le – tisztelet és hódolat a kivételnek -, maradék önmagunkról. Az érkező gyerekek pedig végképp eltorlaszolják a pislákoló fényt ami a megoldás felé mutatna, hisz az ember általában szereti magzatát, érte mindent hajlandó feláldozni, hogy neki más legyen, mint amit ő megélt – tisztelet és hódolat a kivételnek. Itt azokra gondolok, akik belátják, hogy rab embernek csak rab lehet az utóda. Mert nem az számít, amit az ember mond, hanem ahogy él.

Mikor tehát a kedves olvasó az awák és maradék társaik hányatott sorsáról olvas, akkor érdemes feltennie azt a csöppet sem költői kérdést, hogy mennyire él összhangban magával és a természettel. Ez így persze túl általános. Tán érdemes elolvasni egy másik cikket is hozzá. Az öt  hiba, amit a haldoklók leginkább megbántak című írásban, egy hospic hölgy írja meg tapasztalatait. De, hogy ne legyek ilyen tragikus, említhetem Rejtő Jenőt, akinek szintén nem sikerült elrejtőznie, és munkaszolgálatosként halt meg az orosz hó sivatagban, de előtte megírta egyebek közt A halál fia című ponyváját, aminek alapötlete kísértetiesen hasonlít Coelho hatvan évvel később született, Veronika meg akar halni című regényének alapötletére. Jelesül: ha valaki biztos  közelgő – és itt ne évtizedekre tessék gondolni - halálába, az radikálisan másként kezd el élni. Ilyen egyszerű.

Illetve ilyen bonyolult. A szimpla negyed boldogság, fél egészség, harmat szabadság általában kevés a lázadáshoz. Az élet teljességének akarásához. S tény, hogy az awáknak egyszerűbb a dolguk. Ha jön a fehér ember, lánctalpas markolókkal, láncfűrészekkel, esetleg dinamitot dobál repülőről (mint olvashatjuk a cikkben), nem okozhat különösebb gondot, hogy kitalálja szándékát. Itt, a civilizációnak nevezett világban a hatalom mesterkedései ritkán egyértelműek. A dzsungel törvényei tiszták és egyértelműek. Ott minden pillanatban jelen kell lenni, a jaguár, a mérges kígyó vagy az aligátor kétharmados többség nélkül is lecsap a gyengébbre. Itt a mechanizmusok sokszoros áttéttel, többnyire kifinomultan hatnak, s hihetjük, ráérünk még, meg hogy csak nem... - pedig lehet, hogy már elkéstünk. Pártunk és kormányunk vallottan szabadságharcot folytat – kifelé. Befelé pedig a hatalom-, pénz- és információközpontosítás, diktatúrákat idéző vehemenciájával teszi ennek ellenkezőjét. Ilyen szempontból megnyugtató a dolog. A halálközeli élmény egy egész országnak néz ki. Ez pedig, mint ismeretes serkentőleg tud hatni az ember eredendő szabadságvágyának feltámasztására.  

Persze léteznek csodák. Ha a társadalom immunrendszere időben jelez, s a szabadság kis körei, amelyek az elmúlt évtizedekben kiépültek, kint is bent is összekapcsolódnak, ha az egyes ember valamiért nem várja meg az óriáskígyó halálos harapását, de már a sok szúnyog – és bögölycsípéstől is a sarkára áll, akkor van esély. Ha a munkahelyi-családi-közéleti konfliktusokat nem eltussolni, de megoldani akarjuk egy teljesebb élet reményében, ha a temérdek civil-öko-zöld kezdeményezés résztvevői megtapasztalják saját erejüket, a szolidaritás – és benne az önmagunkkal vállalt szolidaritás – lélekemelő hatását, vagyis, ha a fejünk-eszünk helyett egyre inkább a szívünkre hallgatunk,  akkor nincs hatalom, amely erősebbnek bizonyulhat nálunk. Egy ország szabadsága lakosainak szabadságából épül(het) fel. Miként Rejtő fogalmazott:" Embernek lenni nagy betegség. És gyógyíthatatlan is."