Egy londoni kezdeményezés 700 ezer dollárt (több mint 150 millió forintot) biztosítana olyan videojátékok fejlesztésére, amiket vizeletsugárral lehet irányítani. Mint az elképzelésről szóló cikkben olvasható, a vizelettel irányítható játékokkal a fejlesztők azt az átlagosan 55 másodperces üresjáratot szeretnék kihasználni, amit a férfiak a fal bámulásával töltenek vizelés közben. A mellékelt videón láthatjuk is, amint egy műlesikló útját egyengeti, vezérli a sárga áramlat, sajnos a (játék) végét nem láthatjuk, mert a folyadékmentesítés idejekorán ért véget, de állítólag törzsvendégek, visszajárók lehetőséget kapnak rá, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták, így akár versenyt is lehet vizelni, a győztes nyilván sört vagy ásványvizet kap ajándékba.
Tulajdonképp elismeréssel kell adóznom a bátor és kreatív befektetőknek és szoftverfejlesztőknek, hisz sikerült a szinte lehetetlen: találtak majd’ egy percet, amikor az ember (konkrétan a férfi – s ez persze újabb problémákat vet fel a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés tekintetében) nem tud mit kezdeni a fejével. Manapság, amikor ébredéstől elalvásig valami vagy szól, vagy beszél körülöttünk, de ha nem akkor teszünk róla, hogy így legyen, ez a maradék, és azért elég ritkán adódó 55 másodperc valóságos kincsnek látszik. S egyben lehetséges veszélyforrásnak is. Kincs, mert egy újabb hamis szükségletet lehet generálni, ami komoly profitot hozhat (a reklámidővel együtt persze), s veszély, mert ennyi idő alatt szinte bármi megtörténhet egy figyelmét befelé és nem kifelé fordító lényben.
Például rájöhet az élet értelmére, vagy értelmetlenségére, dönthet úgy, hogy nem lesz tovább rabszolga(tartó), elhatározhatja, hogy reggelente futni fog és támogat egy állatvédő szervezetet. Persze az is lehet, hogy épp célbavizelés közben döbben rá, milyen világban él, épp ez az utolsó csepp, hogy feleszméljen: merénylet folyik ellene, amelynek az a célja, hogy ne legyen egyetlen szabad pillanata, hogy soha ne lehessen csendben, hogy zaj-lárma-és információáradat vegye körbe, s fojtsa meg szép lassan, észrevétlenül azt, aki valójában lenne. Van az úgy, hogy egy folyamatnak az őrületig kell fokozódnia, hogy nemet tudjunk mondani rá.
Erre a világra a legnagyobb veszélyt a kérdező ember jelenti. Aki felteszi magának és másoknak is a kérdést: jól van ez így? Jól érzem én magam valójában ebben a szerepben? Akarom én ezt az irányt ezt a működést szolgálni otthon, a munkahelyemen, az országban? A nyilvános vécék disztingvált magányában álldogáló ember (férfi) tán az egyik utolsó esély (volt), hogy szabadságunk megmaradt szegletéről üzenjünk hadat a szellem a lélek és a test kizsákmányolóink. Ámbátor hozhatunk még az utolsó pillanatokban egy döntést. Napi 55 másodpercig próbáljunk csendben lenni, befelé figyelni. Nem nagydolog. Ráadásul a fílingért nem is kell nyilvános vécét keresni. Elég csak beleszimatolni a levegőbe.
