Több mint 30 000 előre beküldött kérdést tettek fel a Paks II-vel kapcsolatos müncheni közmeghallgatás előtt a német emberek, akik elsősorban a tervezett atomerőmű biztonságára voltak kíváncsiak.

A magyar küldöttség rosszul reagált a német közönségnek a beruházást elutasító véleményére. Arroganciájuk nemcsak az összegyűlt civileket, de a levezető elnököt, a bajor környezetvédelmi minisztérium szakemberét is megdöbbentette.

(A Greenpeace végigköveti a nemzetközi közmeghallgatásokat. Beszámolóink az eddigi közmeghallgatásokról itt és itt és itt.)

A bajor környezetvédelmi minisztérium napelemeinek mutatói. Jobbra a napi program: közmeghallgatás Paksról.

Elképesztően hosszúra nyúlt Paks II müncheni közmeghallgatása. Ellenben, a másfél napon keresztül tartó, nettó mintegy 16 és fél órányi meghallgatás alatt viszont alig mondott érdemit Aszódi Attila kormánybiztos és csapata. Sőt. Olykor úgy tűnt, hogy Aszódi teljes elvakultsággal küzd Paks II-ért (vagy a munkahelyéért) – mintha mindez azon a maroknyi német civilen múlna.

Mindemellett igen szembetűnő volt a német hatóságok távolléte. A levezető elnökön kívül nem volt látható politikus, sem képviselő, sem további szakember a minisztériumi-hatósági oldalról. Ellentétben például a korábbi romániai és osztrák közmeghallgatásokkal. Maga a német levezető elnök, Hans Heierth üdvözlő beszédéből ugyan kitűnt, hogy kívül szeretne helyezkedni az egészen, és legfeljebb a felek közötti közvetítői szerepre vállalkozna, de később kiderült, ide ez nem elég: többször kellett békítőleg közbeavatkoznia, vagy utólag elmagyaráznia, szerinte mégis hogyan kellett volna válaszolni az adott kérdésre.

Mind közül a müncheni volt talán a legarcpirítóbb meghallgatás, ahol a magyar delegátus élén Aszódi Attila miniszteri biztos rögtön a legelején lekicsinylően beszélt a német energetika teljesítményéről (mintha csak „a pannon puma” ezen a téren is száguldana, és kenterbe verné a nyugat-európai modelleket). A kiosztott virtuális sallerek után megjegyezte, persze német cégek is részt vehetnek majd „egyes nagyberendezésekre” kiírt tendereken – ez nyilván gesztus a német Siemens és társai részére, aki otthon Németországban viszont kifejezetten zöld színben próbál feltűnni, és a 2011-es fukusimai katasztrófa után ki is szállt az atomenergetikából. Hogy valóban igaz-e az, hogy a magyarok tendert írnának ki a nagyberendezések egy részére, az kérdés (mint ahogy az sem ismert, erről az oroszok tudnak-e).

Tudniillik eredetileg magát az erőművet is tendereztetni akarták, de azután mégiscsak aláírtunk mindenki háta mögött az orosz állammal egy paktumot.

A tenderezés előkészítésére mondjuk így is milliárdok mentek el.

Paks II ütemterve: kereskedelmi célú üzemelés már 2025-26-tól.

A kétnapos meghallgatás legfontosabb témái jellemzően a biztonsági kérdések voltak.

Fontos tudni, hogy Bajorország különösen érintettje a csernobili katasztrófának: az akkori radioaktív kihullás miatt egyes területeken máig nem szabad gombát szedni, vagy éppen a vaddisznók húsát fogyasztani.

Nem is meglepő, hogy több hozzászóló is az „elfogadhatatlan”, illetve az „érthetetlen” jelzőt használta, amikor arról beszélt, hogy Magyarország miért akar új atomerőművet építeni. Az egyik civil, Wolfgang Miller jelezte: a Paks II biztonságára tett kijelentéseket készséggel elhiszi, ha neki is elhiszik, hogy tudja a 2076-ban kihúzandó lottószámokat.

A szakértő hozzászólók is a tervezett erőmű biztonságával foglalkoztak, illetve azzal, hogy elfogadható-e számukra a magyar fél alapossága a biztonsági kérdések vizsgálatában. Kifogásolták, hogy a hatástanulmány számos, lényeges körülményt nem mutat be a biztonsági kérdésekkel kapcsolatban (ilyen az, hogy a tanulmány nem mutatja be a konkrét reaktortípust), és azt, hogy így nincs lehetőségük érdemi vitát folytatni a kérdésről.

Szóval: kibírna-e Paks II egy rázuhanó repülőt?

Összességében elszomorító volt a rémisztően nagy kommunikációs távolság a két fél között. A magyar delegáció rosszul, szereptévesztéssel reagált a kérdésekre, felvetésekre. Konkrét, lényegretörő, egyenes válasz helyett rendszerint hárítottak, tereltek; minősítették a kérdést vagy annak feltevőjét; túlragoztak vagy mellébeszéltek; sőt esetenként sértettséggel reagáltak. A delegáció tagjai gyakran visszakérdezésekkel operáltak, igyekeztek nyomás alá helyezni a kérdezőt. Amikor nem tudtak válaszolni (arra a kérdésre, hogy mekkora a felelősségvállalás összege a nukleáris balesetekből fakadó károkért), akkor egyszerűen csak annyit kellett volna vállalniuk, hogy a következő szünetben utánanéznek, majd közlik a kért információt. Ehelyett csak homályos fejtegetést kaptunk arról, hogy Magyarország aláírta a vonatkozó párizsi és bécsi egyezményeket.

Sőt mi több, olykor megpróbálták megalázni vagy hitelteleníteni az érdeklődőket. Előfordult, hogy félretájékoztatással(!) vádolták a kérdezőt, a mélypont azonban akkor következett be, amikor Aszódi Attila, teljesen megfeledkezve arról, hol van, egyszerűen kijelentette a kérdezőről, hogy hazudik. Ha egyetlen, tipikus példába sűrítve kellene mindezt foglalni, akkor felhozhatnánk azt a példát, amikor a nukleáris katasztrófa esélyeire rákérdezett az egyik hozzászóló, Aszódi közölte: ha a környezetben valahol megnövekszik a radioaktivitás, az nem jelenti azt, hogy az káros lenne az egészségre.

Hogy érzékeltessük, hogyan is zajlott mindez: arra az egyszerű – általunk feltett – kérdésre, hogy az oroszok építettek-e már olyan atomerőművet, ami kibírná egy nagyméretű utasszállító repülőgép rázuhanását, nem sikerült érdemben válaszolniuk. Először azzal próbáltak magyarázkodni, hogy az oroszok számos atomerőművet építettek, a Paksra építendő típusnak vannak közvetlen elődei, sőt építés alatt vannak olyan erőművek (mint pl. a referenciának tekintett Leningrád II – tényleg így hívják a Szentpétervár közelében található erőművet!), amelyeket katonai repülőgép rázuhanására méreteztek. Amikor erre közbeavatkoztunk, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak igennel vagy nemmel felelnének, az volt a válasz, hogy:

„nem jó a kérdésfelvetés.”

Mindezt nem itthon, hanem Németországban.

A németek épp elégszer csalódtak már az atomenergiában.

A szakadékot a jelenlévő aktivisták próbálták ugyan csökkenteni, és elmesélték, hogy miért nem bíznak meg az atomenergiát pártoló hatóságokban:

mert Csernobil idején magára hagyták a német lakosságot a hatóságok;

vagy mert 1985-ben Bajorország Oberpfalz nevű kerületében azzal akarták eladni a nukleáris hulladékot feldolgozó üzem ötletét, hogy ott bicikliküllőket fognak gyártani.

Persze hiába. Szemmel látható volt, hogy a magyar delegáció nem érti, mire való egy közmeghallgatás – és hogy nem tudja, hogyan kell reagálni egy olyan helyzetben, amikor elég sokan, felkészülten és valódi kérdéseket feltéve szeretnék véleményüket, vagy akár félelmeiket kifejezni. Mert bizony Németországban vannak olyanok, akik egyáltalán nem félnek ellenkezésüknek hangot adni: egy férfi félmeztelenre vetkőzve ajándékba adta antinukleáris üzenetet tartalmazó pólóját Aszódinak; mások koponyával, plakátokkal figyelmeztettek az atomenergia veszélyeire.

Kár, hogy itthon nem ez a helyzet.