Aki nem tudná; a föld összes hangyája együttesen a szárazföldi, állati biomassza 15-20 százalékát teszi ki. Elefántostul, tehenestül, egerestül. Mondjuk, ha a trilliót milliomodik hatványára emeljük, akkor tán a közelébe érünk a világ hangyaellátottságának. Ebből látunk most egyet. Egy múló pillanatban. Ez a pillanat a hangya életében – nevezzük Valentinnak, mert ma épp az van -, egy a sok közül. Végzi a dolgát. Testsúlyának többszörösét emeli magasra, feltehetően a boly otthonát építik, amibe majd ez a fadarab(ka) is a helyére kerül. De van itt valami, amitől ez a pillanat talán más, mint ez eddigiek. Nehéz elképzelni, hogy vitte fel idáig, hogy emelte a magasba, hogy közben ne pottyanjon le, de főként azt nehéz elképzelni, hogy adja majd tovább, hisz se mellette, se fölötte nem látni a társait.
A jelek szerint Valentin egy magányos hangya, aki teszi a dolgát és nyilván bízik abban, hogy idejében megérkezik a segítség, és az ő programja tökéletesen illeszkedik az Isteni Tervbe, ha ez még nem is mutatta meg magát. Persze az is lehet, hogy a következő pillanatban (ami már régesrég elmúlt) egy csintalan kölyök futtában agyontapossa az épp közelgő hangyatársaival együtt, vagy a szomszédban átszakadt víztározóból ér ide az áradat, és akkor szintén fennakadás lesz az építkezésben, nem is szólva egy meteorbecsapódásról. Nyilván Valentin fejében is megfordultak ezek a lehetőségek, de nem érezte kompetensnek magát, hogy felülírja magában az eredeti, építő Valentin-programot. Kitartó munkával feltornázta magát erre a magaslatra, kinyomta terhét a feje fölé és most tartja, amíg bírja tartani. Azt is mondhatnánk hősies amit tesz. De inkább kerülöm az ilyen megfogalmazásokat. A szerelem nem ismer határokat.
