Miközben az atomerőművek építésében érdekelt vállalatok ma is folyamatosan igyekeznek meggyőzni a – többnyire fejlett – országok vezetőit, hogy milliárd eurókat fektessenek be az energiatermelésnek ebbe a típusába, ők maguk egyre kevésbé képesek leplezni azokat a pusztító eljárásokat, amik az urán bányászatával, majd az erőművekből származó kiégett fűtőanyagok elhelyezésével együtt járnak. Ezek azután súlyos terhet jelentenek a többnyire fejlődő országokban élő emberek egészségére és a környező természetre nézve egyaránt.
A történetünk nem egy friss esemény bemutatása, hiszen több, mint öt éves, aktualitásából azonban félő, hogy ötven év múlva sem fog veszíteni, gondoljunk csak a közelmúlt AREVA francia nukleáris ipari óriásvállalatot érintő botrányokra, vagy akár a paksi erőmű bővítésének terveire.
Az elmúlt negyven év alatt csaknem 300 ezer embert ért nagy dózisú sugárzás a környéken és összesen 350 millió Curie értékű sugárzó anyag került a vízbe. Ez több mint négyszerese annak a mennyiségnek, amely a csernobili baleset idején jutott a környezetbe. 2003. január 1-jén Majak létesítményét, üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik, aminek következtében a rák, a születési- és fejlődési rendellenességek, stb., máig általánosak az itt élők körében.
Miért kellett most újra elmondanom ezt a történetet? Az első ok az, hogy újra, és újra szembesülnünk kell azzal, hogy embereknek milyen árat kell fizetniük azért, hogy mi kényelmesen, sokszor sajnos pazarlóan éljük mindennapjainkat. A második, hogy ne engedjük, hogy ez megint megtörténhessen. 
