A 64 éves Kavakami Takesi még mindig emlékszik arra, amikor az 1980-as években a fukusimai Daiicsi erőmű 1-es reaktorának pihentetőmedencéjébe mászott, hogy az éves karbantartási leállás során kefékkel és rongyokkal lesikálja a sugárszennyezést a falakról. Az összes munkás dózismérőt vitt magával, amelyek hangos riasztással jelezték, ha a sugárzásnak való kitettség eléri a megengedett összdózis határát; Kavakami azt mondta, általában ez húsz percbe sem került. „Elviselhetetlen volt, álarcot is viselnünk kellett, és annyira szoros volt – mesélte Kavakami. – Elkezdtem szédülni. Azt sem láttam, mit csinálok. Azt hittem, a saját izzadságomba fogok belefulladni.”
Az 1970-es évek közepe óta körülbelül 50 egykori munkás részesült kártérítésben leukémia és a rák egyéb fajtáinak kialakulása miatt. Az egészségügyi szakértők azt állítják, hogy noha számos hajdani munkás szenved olyan betegségekben, amelyeket a sugárzó anyagokkal kapcsolatos tevékenységük eredményezhetett, gyakran nehéz bizonyítani a közvetlen összefüggést. Kavakamit gyomor- és bélrákkal diagnosztizálták.
A munkásokat érő balesetekről szóló hírek rendszeresen felbukkannak a biztonsági jelentésekben: egy, a TEPCO által a Fukusima prefektúra kormányának 2010 októberében küldött beszámoló egy olyan balesetet ír le, amelyben egy megbízási szerződés alapján dolgozó munkás egy turbinaépület takarítása közben veszélyes mennyiségű sugárzásnak lett kitéve, miután véletlenül a takarításra használt törülközők egyikével szárította meg az arcát. Válaszlépésként a cég azt írta a jelentésben, hogy különleges törülközőket fog biztosítani a munkásoknak az izzadság felitatására.
A legtöbb alkalmi munkást kitelepítették a fukusimai Daiicsiből a március 11-i földrengés és szökőár után, amelyek megszakították az erőmű áramellátását és néhány reaktort közel sodortak a részleges leolvadáshoz. Azóta azokat, akik visszatértek, szigorúan elfalazzák a médiától; legtöbbjüket az újságíróktól elzárt munkásszállón helyezik el. Ám vannak arra utaló jelek, hogy ezek a munkások továbbra is nagy szerepet játszanak a sérült erőmű területén.
Az a két munkás, akik március közepén radioaktív vízbe lépve sérültek meg, az egyik alvállalkozó alkalmazottai voltak. Április 7-ig az erőmű 21 munkása lett kitéve több mint 100 millisievertes összdózisnak, amely a vészhelyzetben szokásos határérték az atomerőmű dolgozói számára a TEPCO szerint. (Ezt a szintet márciusban 250 millisievertre emelték.) A cég nem volt hajlandó elárulni, hány megbízási szerződés alapján dolgozó munkást ért sugárzás. Az április elején az erőműben tevékenykedő körülbelül 300 munkás közül 45 dolgozott megbízási szerződés alapján, állította a cég.
Az alkalmi munkásokat a megnövekedett kockázatok miatt megemelt bérek csalogatják vissza. Isizava – akinek az otthona másfél kilométernyire van az erőműtől, és a földrengés másnapján a város többi lakosával együtt elhagyta a környéket – elmondta, hogy egy korábbi munkáltatója felhívta őt 350 dolláros napi bért ajánlva egy mindössze kétórás munkáért a fukusimai Daiicsi erőműben; ez a korábbi fizetésének több mint a kétszerese lett volna. Csapata egykori tagjai némelyikének közel napi 1000 dolláros fizetést is ígértek. Az ajánlatok az erőművel kapcsolatos fejlemények és a sugárzás aznapi kockázatainak függvényében ingadoztak. Isizava mindeddig nem volt hajlandó visszatérni.
A szakértők azt állítják, a munkakörülmények javultak az évek során. Míg az egy munkásra eső dózis a biztonsági előírások javulásával csökkent az 1990-es években, a kormányzati statisztikák szerint a mutatók 2000 óta növekednek, részben mivel a reaktorok öregedése miatt több baleset történt. Ezenfelül az iparban dolgozók száma emelkedett, mivel ugyanazt a feladatot több alkalmazott végzi el, hogy csökkentsék az egyéneket érő sugárzási szintet.
Nakadzsima Tecujen, a Japán-tengerhez közel fekvő Obama városában található 1200 éves Miocudzsi templom főpapja az 1970-es évek óta kampányol a munkások jogaiért, amikor is a helyi elektromos művek reaktorokat kezdtek építeni a part mentén; ma már 15 reaktor áll ott. Az 1980-as évek elején Nakadzsima segédkezett az ország első alkalmi atomipari munkásokat védő szakszervezetének megalapításában. A szakszervezet 19 követelést nyújtott be az erőművek üzemeltetőihez – meséli –, például felszólították az üzemeltetőket, hogy fejezzék be a sugárzási szintekről szóló bejegyzések meghamisítását, illetve ne kényszerítsék a munkásokat arra, hogy hazudjanak a kormányzati ellenőröknek a biztonsági előírásokról. Noha a szakszervezet a csúcsponton több mint 180 tagot számlált, a vezetőit hamarosan gengszterek látogatták meg, akik lerúgták az ajtókat és a munkások családjainak bántalmazásával fenyegetőztek – mondta Nakadzsima.
„Nem emelhették fel a szavukat. Onnantól, hogy belépsz egy atomerőműbe, minden titokká válik.”
Április elején a fukusimai Daiicsi munkásai közti beszélgetések a kitelepítési központ dohányzóterületein leginkább arról szóltak, hogy maradjanak vagy menjenek vissza az erőműbe. Néhányan azt mondták, az építési munkálatok még mindig biztonságosabbnak tűnnek, már ha sikerül rájuk bukkanni. „Lehet látni a gödröt a földön, de a sugárzást nem” – mondta az egyik munkás. Isizava, az egyetlen munkás, aki vállalta a nevét, azt mondta: „Lehet, hogy újra egy atomerőműben fogok dolgozni egyszer, de csak ha már éhezni fogok.” A Daiicsinél végzett munkája mellett a környék hőerőműveiben és autópálya-építkezésein is dolgozott. Azt mondja, most távol marad az atomipartól.
„Szükségem van az állásra – mondta – de biztonságos állásra van szükségem.”
