Nem érdemes tagadni: a Greenpeace hajókon lenni jó móka. Kalandok, egzotikus helyek, egy közös célért lobogó nemzetközi csapat – mindezeknek köszönhetően hihetetlen élmény a világ leghíresebb környezetvédelmi aktivista csapatával hajózni– főleg azon szerencsések számára, mint mi, akik feljutottunk a hajóra.
2012. május
40 éve bontott vitorlát első hajónk, és az atomkísérletekkel szembeszállva bevonult a csodálkozó köztudatba. Bizony már négy évtized is eltelt amióta az ütött kopott hajót kormányzó hippik és álmodozók tarka csapata először vízre szállt, hogy fityiszt mutasson a hatalmasoknak és a szabályokat felrúgva megmentse a földet. Az első – bájosan kaotikus - utak meghatározó eleme volt az idealista közelharc, amelyben mégis felbukkant valami kézzelfoghatóan új, egy teljesen más taktika. Ez meglepetésként érte a kormányokat, pimasz rendíthetetlenségével pedig milliók csodálatát vívta ki. A legkorszerűbb video-technológiának és az ügyes média munkának köszönhetően megdöbbentő képek kerültek a legfontosabb szerkesztőségekbe és nappalikba. Úttörő teljesítmény volt, és működött.
De térjünk vissza 2012-be – mára a világ sokat változott. És a Greenpeace hajói meghatározó szerepet játszottak ebben a változásban, a mérgező hulladékok tengerbe öntésének tilalmától kezdve az ipari bálnavadászat 80-as években megindult visszaszorulásáig. Ám korunk környezetvédelmi kihívásai is sokat változtak, hiszen milliárdok vándoroltak és vándorolnak vidékről a nagyvárosokba, és az eddigi legnagyobb fenyegetés, a klímaváltozás is megjelent a láthatáron. Óceánjaink még mindig veszélyben vannak, hiszen a túlhalászat és az olajfúrások a nyílt vizek legtöbbjét érintik. Talán a hajóablakok keskeny rései mögül túl beszűkülten látunk mindent, és alábecsüljük a konferenciatermek erejét?
Nézzük csak meg a Rainbow Warrior legutóbbi útját az USA-ban. Míg az aktivisták országszerte foggal-körömmel harcoltak a piszkos és szennyező szénerőművek ellen, a Greenpeace koronaékköve lehorgonyozva állt egy jó mérföldnyire a tengerparttól. Azokat, akik az észak-karolinai Asheville-ben megmászták az erőmű egyik hatalmas kéményét, biztosan melegséggel töltötte el a tudat, hogy a Rainbow Warrior a közelben várakozik, de vajon városi és szárazföldi környezetben folyó harcukban tényleg segítséget jelentett a hajó?
Talán igen. Míg a szénerőműnél aktivistáink magas energiatartalmú édességeket rágcsáltak a kémény tetején, több mint 2.000 ember sorakozott és várt türelmesen, hogy feljuthasson az Észak-Karolinában horgonyzó hajó fedélzetére. És Belemben, az Amazon-folyó torkolatánál elterülő kisvárosban is több ezren látogatták meg a hajót. Talán nem mi, aktivisták, hanem a fiatal és idősebb támogatók, hippik és kíváncsi járókelők ezrei a Greenpeace legerősebb bástyái. Sőt, talán ez mindig is így volt. A bámulattól tágra nyílt szemek ezreit figyelem, ahogy csodálják e hihetetlenül abszurd jelenséget, és álmélkodva nézik a gyönyörű és erőteljes vitorlás hajót, amely nem egy milliárdos szépfiú tulajdona, hanem együtt mindnyájunké… Lehet, hogy ebben van az erőnk?
Amikor a régi öregek csapata útra kelt az Aleut-szigetekre, hogy behúzzanak egyet a hatalmasoknak és megmentsék a világot, bizonyára nem is álmodtak ilyesmiről. De most már nem ők vannak a kormánynál. Hanem Ti, mindannyian.
(az eredeti blogbejegyzést írta James Turner, korábban a BBC, az ITV és a Greenpeace UK munkatársa, jelenleg pedig a San Francisco-i székhelyű Greenpeace USA sajtósa)
