Az Északi-sarkvidéken 1970 nyarán jártam először, egy kanadai oceanográfiai kutatóhajó, a Hudson fedélzetén utazó kutatócsoport tagjaként. A Hudson történelmi expedíciót teljesített: a cél Dél- és Észak-Amerika körülhajózása volt. Már megjártuk az Antarktiszt, ahol heves érdeklődés alakult ki bennem a jéggel borított tengerek iránt. A  Bering-szoroson keresztül végül behajóztunk a Beaufort-tengerre, hogy a térségben első ízben hajthassunk végre modern oceanográfiai kutatásokat, mielőtt áthajózunk az Észak-Nyugati átjárón.

A hajót a jég pusztító erejével szemben ellenállóvá tették, és okkal. Alaszka és az ún. Északnyugati területek partvidékén az Északi-sarki Óceán (azaz a Jeges-tenger) jege a partvonal közelében húzódott, s alig pár mérföld széles sávot hagyott szabadon, hogy ott a kutatást elvégezhessük. (Csatornákat fedeztünk fel, amelyeket a szárazföldi keresztirányú hátak nyomására a jég vésett bele a tengerfenékbe). Előfordult az is, hogy nem volt semmilyen rés, semmilyen csatorna, csak a jég. Rendben is volt így; nem számítottunk másra. Az Északi-Tenger jege nyáron és télen is elárasztotta a Jeges-tengert.

 

Ma ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a nyári jégtakaró felülete töredékére csökkent. 2007-re összesen négymillió négyzetkilométernyire zsugorodott, s ez a folyamat idén tovább fokozódott: hamarosan 3 millió négyzetkilométer alá zuhanhat. Előrejelzéseim szerint ez a nyári jégtakaró 2015 vagy 2016 nyarára teljesen el fog tűnni. Ha napjainkban lép be egy hajó a Bering-szorosnál a sarkvidéki vizekre, nem ütközik alig pár tengeri mérföld megtétele után jégfalakba; ehelyett az óceán nyílt vízét látja maga előtt, amit egészen az Északi-sarkig alig szakít meg pár mérföldnyi jégtakaró. Az űrből szemlélve az Északi-sark ma már fehér helyett kék helyett sapkát visel. 

Hogy történhetett mindez, és mit jelent ez számunkra? Az ok: a globális felmelegedés. Az Északi-sarkvidék 3-4-szer gyorsabban melegszik a világ többi részénél. Minden télen vékonyabb tengeri jégréteg alakul ki, ami nyáron egyre erősebben olvad, s így évről évre fogyatkozik. Végül eljön az a pont, amikor a nyári olvadás üteme meghaladja a téli jégképződését, és az egész jégsapka összeesik. Most értük el ezt a pontot. Tengeralattjáró-szonár segítségével 35 éve mérem a jég elvékonyodását, és korábban is számos alkalommal felhívtam a figyelmet arra, hogy a nyári jég előbb-utóbb teljesen eltűnhet. A visszahúzódó jég által hátrahagyott nyílt vízen a viharok a korábbiaknál jóval nagyobb hullámokat keltenek, s e hullámok egyszerűen eltakarítják az útból a hátramaradt jeget.

 Mit jelent mindez bolygónk számára? Nos, mindaddig, amíg a tengerfelszínt nyáron jégtakaró borította, bármilyen vékony volt is, az alatta húzódó óceán hőmérséklete 0°C alatt maradt, mivel az elnyelt napsugárzás a jég alsó rétegeit olvasztotta meg ahelyett, hogy a vizet melegítette volna fel. A levegő hőmérséklete szintén közel 0°C-os maradt, mert a melegebb levegő a jég fölött található felszíni hóréteg megolvasztása közben lehűlt. A tengeri jég, ha vékony is, folyamatosan 100%-os hatásfokú légkondicionáló rendszerként működik az óceán és a légkör számára egyaránt. A tengeri jégréteg eltűnésével ez a folyamat megszűnik, és az óceán vize gyorsan fel tud melegedni (jellemzően 7°C-ot is elér a nyár végére, amint az tavaly is megfigyelhető volt – ez a hőmérséklet pedig már alig hidegebb az Északi-tenger vizénél). Hasonlóképp felmelegszik a légkör is (s így a Grönland felett áthaladó felmelegedett levegő felgyorsítja a grönlandi jégtakaró olvadását). Az olvadáshő igen erőteljes energiatároló puffer – ugyanaz a hőmennyiség, amelyet 1 kg jég megolvasztására fordítunk, 1 liter vizet 80°C-ra képes felfűteni. Ha tehát a jég egyszer teljesen eltűnik, az óceán felső rétegei és légkör hirtelen ugrásszerű melegedésnek indulnak, és szinte elképzelhetetlen, hogyan térhetnénk vissza valaha is a jég borította nyári óceánhoz, ha ez egyszer bekövetkezik.

Ha a felszíni jégtakaró helyét nyílt vízfelszín foglalja el, csökken a Föld albedója – a teljes fényvisszaverő képessége: számításaim szerint az utolsó négymillió km² jég eltűnése ugyanolyan mértékben járul hozzá bolygónk felmelegedéséhez, mint az elmúlt 25 évben kibocsátott CO₂-mennyiség. A felmelegedett tengervizek miatt kiengedő permafrost (állandóan fagyott altalaj) ráadásul jelentős mennyiségű metánt bocsát a légkörbe, tovább fokozva ennek a rendkívül veszélyes üvegházhatású gáznak a koncentrációját. Mindkét jelenség tovább fokozza a globális felmelegedés ütemét, és egyre reálisabb annak a veszélye, hogy az megfékezhetetlenné válik.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tovább halogassuk a fellépést a klímaváltozással szemben. Most kell cselekednünk. Ellenkező esetben civilizációnk pusztulásának leszünk tanúi.