„Nem is próbálkozhattunk volna ennél keményebben, hogy kipusztítsuk a felbecsülhetetlenül értékes beporzókat.” – írja Dave Goulson. ©Reuters
Biológusok már évekkel ezelőtt megjósolták, hogy hamarosan szembe kell néznünk egy, a beporzókat érintő krízissel, amikor nem lesz elég méh és más rovar, mely virágról virágra száll. Ha ez megtörténik, a rovarok porozta növények terméshozama csökkenni fog, az élelmiszerárak pedig megemelkednek.
Az összes élelmiszernövényünk nagyjából háromnegyede bizonyos mértékig a beporzóktól függ, beleértve a legtöbb gyümölcsöt és zöldséget – sokuk drága élelem, melyeket mindannyian szeretünk, mint például az eper, kávé, áfonya, paradicsom, csilipaprika és a kakaó. A kedves mézelő méhek váltak ennek a katasztrófa-forgatókönyvnek a (reklám)arcává. De valójában a beporzás ezernyi vad rovarfajtától függ, úgy mint a poszméhektől, legyektől és bogaraktól.
Egészen mostanáig a krízis csak egy elméleti eshetőségnek tűnt. De a mandula nemrégiben történt áremelkedése egyike a számos aggasztó jelzésnek, amely szerint valósággá válik, legalábbis némely részén a világnak. Körülbelül 1,5 millió méhcsaládra van szükség Kalifornia mandulaterméseinek beporzásához, amelynek terményei uralják a világpiacot. Sok méhész gyorsabban veszíti el a méhcsaládokat, mint ahogy pótolni tudná őket, és ezért egyre magasabb árat szabnak értük; a mandulatermesztők kaptárbérleti költsége megháromszorozódott az utóbbi években, nagyjából 160 dollárra.
A világ más tájékán, például a szecsuáni alma- és körtetermesztők már ecsetet használnak, hogy beporozzák minden egyes virágot, a magasabb ágakra pedig a gyerekeket küldik. Kénytelenek így tenni, mert az igen intenzív gazdálkodás, mely során erős növényvédő szereket használtak, szinte minden méhet kiirtott. Egyes brazil elbeszélésekből halljuk, hogy a maracuját manapság már gyakran kézzel porozzák be, ugyanezen okból. Azonban a méhek sokkal költséghatékonyabbak, mint az emberek: ha eljön az a nap, amikor Kalifornia mandula termesztőinek muszáj lesz kézzel poroznia, akkor csak néhányunk engedhet majd meg magának egy csomaggal belőle.
A vadméhekkel és védelmükkel foglalkozó szakértőként szégyenkezve vallom be, hogy nem tudjuk mennyi beporzónk maradt, és azt sem, hogyan változott a számuk az idők során. Senki sem tudja. A létszámukat senki sem kíséri figyelemmel. Azt sem tudjuk, mennyire van szükségünk ahhoz, hogy biztosítsuk a jó termést és az egészséges vadvirág állományokat.
Akkor mit is tudunk pontosan? Vannak jó térképeink a vad beporzók eloszlásáról némely országra vonatkozólag, beleértve az Egyesült Királyságot, és tudjuk, hogy néhány fajuk eltűnt egykori területéről. Néhányuk, úgy mint a rövid szőrű poszméh, kipusztult az Egyesült Királyságban. Azt is tudjuk, hogy a háziméhek száma sok országban jelentősen csökkent; és azt is, hogy sok országban, különösképpen Észak-Amerikában, a méhészek egyre nehezebben tudják életben tartani a méhcsaládjaikat.
Mi történik a méheinkkel? A válasz bonyolult – de képzeljük el a következőt: egy influenzajárvány söpör végig az országon, és Ön megbetegszik. Szörnyen érzi magát, de erejét megfeszítve elmegy a boltba élelemért. A bolt bezárt, és Önnek további két mérföldet kell gyalogolnia, hogy egy olyan üzletre leljen, ami nyitva van. Kimerülve és remegve vásárol némi élelmet és megpróbál belőle enni, de az mérgezett. Nem eléggé mérgezett ahhoz, hogy megölje Önt, ha egészséges, de ebben az állapotban?
Ez egy kissé melodrámaian hangzik, de meglehetősen jó párhuzam szegény méhecskéink esetével. Véletlenül terjesztettük el a méhek új parazitáit és kóros betegségeit a világ minden táján. Az Egyesült Királyságban például sok poszméh bélparazitával fertőződött meg, melyek eredetileg az ázsiai házi méhektől származnak, míg a házi méheket az ázsiai varroa atka pusztítja. A "modern" mezőgazdaság a legtöbb vadvirágot eltüntette vidéken, így a beporzóknak hosszabb utat kell megtenniük, míg táplálékot találnak – és az elérhető élelem területe korlátok közé szorult. Sokuk növényvédő szerek keverékeivel szennyeződött, a legújabb tanulmányok 35 különböző növényvédő szert mutattak ki a háziméhek élelemraktáraiban. Nem csoda tehát, ha a beporzók száma nem gyarapodik.
A világméretű élelmiszertermelés évtizedek óta fenntarthatatlan irányba halad. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) kimutatta, hogy 2050-re meg kell kétszereznünk élelmiszertermelésünket világszerte, hogy ellássuk a növekvő populációt. Folytatjuk az esőerdők kiirtását, hogy még több földet használatba vehessünk, és egyre nagyobb terméshozamot próbálunk kifacsarni a meglévő földekből azáltal, hogy igen erősen vegyszerezzük és trágyázzuk azokat, hatalmas monokultúrás gazdaságokat hozunk létre. Mégis ezen erőfeszítéseink rontják a földek termőképességét. A mezőgazdaságban használt módszerek gyors eróziót okoznak a termőtalajban – elmossa őket az eső vagy a szél a tengerbe hordja - ezért a megművelt földek 40%-a már leromlott, és néhány kimutatás azt sejteti, hogy 60 éven belül sok országnak alig marad termőföldje. A víztározók öntözte száraz földek gyorsan kimerülnek. A sóképződés, a silány öntözési gyakorlatból kifolyólag, a mezőgazdasági területek 320 millió hektárját érinti – ez a területnagyság akkora, mint India.
Szélsőséges éghajlati események, melyek az üvegházhatású gázok kibocsátása eredményeképpen várhatóak, valószínűleg katasztrofális terméskiesést és pusztulást okoznak majd. A vad halállományok kimerülnek, sokuk már összeomlott. Fajok pusztulnak ki 1000-szer meghaladva a természetes mértéket; olyan fajok, melyeknek elengedhetetlen szerepük van a tápanyagok visszaforgatásában, a szén elraktározásában, a termőtalaj létrehozásában, a kártevők kontrollálásában, és persze a növények beporzásában. A méhek talán olyanok, mint a kanárik a szénbányában* - figyelmeztetnek bennünket, hogy meg kell találnunk az élelemtermelés azon módját, amivel nem pusztítjuk el környezetünket, amelytől létünk függ.
*Régen a bányászok kalitkában kanárikat vittek magukkal a bányába, mert a veszélyes gázokra, mint a metán vagy a szén-monoxid ők sokkal érzékenyebbek, és hamarabb megölik őket ezek a gázok, mint az embereket. Így a kanárik halálukkal figyelmeztették a bányászokat a veszedelmes gázokra.
írta: David Goulson
Az író a sussex-i egyetem biológus professzora és az „A Sting in the Tale” (szó szerinti fordítás: Egy fullánk a mesében) című könyv szerzője.
fordította: Horváth Fanni
Legyél Te is a méhek barátja: http://mehpusztulas.hu/
