Alszom. Csöng a telefon. Ki a nyavalya hív szombat reggel fél nyolckor? „Helyzet van Kishantoson, tudsz jönni?” Azt sem tudom, hol vagyok; gyorsan felöltözök, felkapom a hátizsákot laptoppal, fényképezőgéppel, telefontöltővel. Bedobok egy palack vizet is: így már túléljük a napot. Útközben még egy kávé és egy kis harapnivaló.
Egy órával a telefon után már az autópályán utazunk. Üvölt a zene, most még jó a hangulat. Senkit nem érdekel, hogy hétvége van: mindenki, aki a suhanó járműben ül, szívből lett környezetvédő. Azért csinálja, mert szereti. Mert hisz benne.
Megérkezünk a kishantosi biogazdaságra, ahol ezekben a hónapokban 21 év munkájának, szaktudásának megmaradása forog kockán. A nonprofit gazdaság célja nem a nyereségszerzés, hanem az értékek megőrzése és átadása a jövő számára. Már ismerősen hajtunk be a kapun, közben felbukkannak az emlékek a fagyos novemberi őrjáratokról. Nincs idő merengeni, gyors kézfogások, pár mondatos képbehozás a helyzetről, aztán nyomás ki a földekre.
Ahol éppen öt-hat idegen traktor tárcsázza kifelé a földből a gyönyörű, zsenge, térdig érő búzát, amelyet a kishantosi biogazdaság pár héttel ezelőtt elvetett.
Érezni az igazi, élő talaj illatát. Vizuálisan dokumentálunk mindent. Az egyik traktor mellett egy platós terepjáró, a sofőrje minket meglátva inkább felugrik a traktorra. Nem baj, megnézzük a földek másik oldalán álló több terepjárót is. 6-8 ember áll ott, köztük néhányan az „új nyertesek” közül is.
Szívélyesen üdvözölnek minket: „Mit akarsz itt takarodjál dolgozni mit tettél te ezért az országért menj az anyádba add ide a kamerád ki vagy te?!”
Lepattannak a mondatok rólunk; megszoktuk már, hogy akinek van takargatnivalója, az agresszív is. Mi nyugodtak maradunk, udvariasan köszönünk, ahogy illik. Visszamegyünk a házba, a kommunikációs eszközöket feltölteni. Megérkezik az erősítésünk, valamint pár tévés stáb is: nyomás ki a földekre újra. Ekkor már a valahonnan odavezényelt biztonsági cég körülbelül húsz kopasz, nagydarab embere áll a földek közepén lévő úton. Egy-két „új nyertes” is van köztük; a stílusuk ezúttal sem minősíthető.
Papírjuk van, hogy hagyjuk el az utat, mert ez már magánterület. Érdekes, mert a bírósági ügyek még folynak. Nem számít, nekik papírjuk van.
Közben a mi táborunk is felszaporodik, már vagy harmincan vagyunk: hat Greenpeace-aktivista, kishantosi helyiek, és a riadóláncra érkező segítők. A vita néha eldurvul, szerencsére erőszakra nem kerül sor. Gyűlnek a média képviselői, felbukkan pár politikus, aki tényleg segíteni akar, jönnek más szervezetektől is. Zajlanak az interjúk, üvöltözésekkel tarkítva.
Végül megérkezik két helyi rendőr. A biztonsági cég emberei a keresztnevükön szólítják őket. A rendőrök először próbálnak kiküldeni minket az útról, de mivel semmilyen jogalapjuk nincs rá, végül letesznek róla. A traktorosokat nem állítják le, pedig ez lenne a logikus: mindegy, mi a jogi helyzet, traktor leáll, károkozást felfüggeszt. Utána lehet papírokat mutogatni, vitatkozni.
Nem ez történik. Megy a vita. Persze senki nem győz meg senkit. A biztonsági őrök nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy nekik papírjuk van, igenis hagyjuk el a területet. Természetesen nem hagyjuk el. A rendőrök jobb híján elkezdenek mindenkit igazoltatni. A biztonsági őröket nem.
Közben a traktorok folyamatosan pöfögnek, folyamatosan teszik tönkre a területet.
A kár több mint százmillió forint. A rendőrök csak nézik. A biztonsági őrök fejét süti a nap. Mi elkeseredetten állunk. Nem próbáljuk megállítani a traktorokat, ez a rendőrök dolga lenne. Ha demokráciában élnénk.
Végül kezdenek elszivárogni az emberek mindkét oldalról. Azért a biztonsági őrök még meglökdösnek pár helyi lakost, sőt az MTI videósát is. Bár ő mondja, hogy a tévétől van, a biztonsági őröket ez nem érdekli. Őket semmi sem érdekli. Nekik papírjuk van.
Nem túl jó hangulatban utazunk hazafelé. Csalódottak vagyunk. Csalódottak vagyunk a jogállamiságban, csalódottak vagyunk a rendőrségben, akikre nagyon sokszor lehetett számítani ezelőtt. A nap folyamán aztán a csalódottságot felváltja a düh, majd az elfogadás, végül ismét pozitívan állunk a dologhoz. Bár az új bérlők a Greenpeace-nek szánt egyértelmű üzenetként elbontották a vadászlest, ami az őrjáratok alatt szimbolikus hellyé vált, már nem sajnáljuk.
Már azon gondolkodunk, hogy mi legyen a válaszlépés erre a földet és az igazságot ért vandál, értelmetlen agresszív rombolásra. Már azon gondolkodunk, hogy még nagyobb őrtornyot fogunk építeni.
Győzni fogunk, mert igazunk van jogilag; mert hiszünk egy tiszta ügyben; mert több mint 300 civil szervezet és 24 000 ember áll mögöttünk. Mert végtelen kitartásunk és hitünk van. Nekik pedig csak valamilyen állítólagos „papírjuk”.
Írta: Tibi.
