Miért nem megoldás az atomenergia az energiaválságra?

A Föld felmelegedése továbbra is a legsürgetőbb tünete annak, hogy az emberek rosszul bánnak a technológiai civilizációnkkal. Elkeseredetten kutatva egy szén-szegény energiarendszer után, néhány megfigyelő egy „nukleáris reneszánsz”-t indítványoz a szénhidrogének helyettesítésére. Atomcégek, nemzetek és tanácsadók ajánlják az atomenergiát, mint „szén-szegény” energiautat. A bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy az atomenergia nem az a megoldás az emberiség energiaszükségleteire, amire sokan számítottak.

Íme, az okok:

1. Az atomenergia nem szén-szegény

Az iparág azt állítja, hogy az atomenergia „szénmentes”, mert egy atomerőmű működése során nem éget közvetlenül szénhidrogént. Életciklus elemzés szempontjából azonban az atomenergia szénzabáló. Az erőműépítés – cement, acél és a bonyolult elektronika – szénigényes. A nukleáris fűtőanyag ciklus – bányászat, őrlés, dúsítás, kohózás, szállítás és az atomhulladék feldolgozása – szénigényes. Az uránfinomítás során használt halogenizált vegyületeknek nagyobb hatásuk van a globális felmelegedésre, mint a széndioxidnak. Végezetül, amikor egy atomerőmű 40-60 éves életének vége, az üzembontás még több szénfelhasználásba kerül, és egy radioaktív, élettelen foltot hagy a tájon. Sok tanulmány igazolja, hogy az atomenergia nem szén-szegény, íme, három:

Az ausztrál kormány és a Sydney-i Egyetem szén- és atomenergia tanulmánya megállapította, hogy az atomerőművek egy kilowattóra áramhoz kapcsolódó széndioxid-kibocsátása kb. 60 gramm, háromszor annyi, mint a szélerőművek hasonló kibocsátása.

A Nemzetközi Energia Ügynökség 2006-os Világenergetikai Kitekintő-je, egy atom-párti jelentés megállapította, hogy az alternatívák közül – szél-, nap-, víz- – az atomenergia nyújtja a legkisebb kibocsájtás-csökkenést.

A Stanford-i Egyetemen, Dr. Mark Jacobson összehasonlította az energiaforrások teljes élettartamára vetített CO₂ kibocsájtását, „Globális felmelegedés megoldásainak áttekintése,” és megállapította, hogy az atomenergia a legmagasabb nem-szénhidrogén alapú választási lehetőség, hat-hatvanszoros szénkibocsátással a szél- és az összpontosított napenergiához képest

2. Valós az egészségkockázat

A sugárzás kibocsájtásnak komoly egészségügyi következményei vannak. A sugárzásnak nincs biztonságos mennyisége. A közösség sugárzásnak való kitettségének bármilyen mértékű növekedése a radionuklidok bio-koncentrációját okozza, ami rákhoz, születési rendellenességekhez és genetikai károsodáshoz vezet.

Az atomenergia támogatói azt állítják, hogy „nem voltak halálesetek” a Three Mile Island-i zónaolvadás kapcsán az Egyesült Államokban 1979-ben. Azonban Dr. Steven Wing, az Észak-Karolinai Egyetem Népegészségügyi Karának járványtani szakértője 2-10-szeres tüdőrák és leukémia arányt dokumentált szélirányban a Three Mile Island-i reaktortól a másik irányhoz viszonyítva.

Mindig bölcs dolog megkérdőjelezni a feltevéseinket, néhány író megkérdőjelezte Dr. Helen Caldicott a sugárzás egészségügyi hatásairól készült számításaival. Ez jogos is, de ha megvizsgáljuk az adatokat, kitűnik, hogy jelentős hézag van az iparági és az orvosi értelmezés között.

Például, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) felülvizsgálja és jóváhagyja az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becsléseit a nukleáris egészségügyi hatásokról. Az IAEA/WHO „négyezer halálos rákmegbetegedést” becsült a csernobili balesetből. Az IAEA az atomipar támogatója.

Nem meglepő, hogy az ipari tanulmányok minimalizálják a sugárzásszinteket. Az IAEA és ipari becslések általában külső sugárzásdózisokra támaszkodnak, megfeledkezve  az áldozatok által belélegzett vagy elfogyasztott belső sugárzásról. A radioaktív izotópok, mint a jód-131 a tápláléklánc minden szintjén koncentrálódnak, a testen belül bizonyos szervekbe vándorolnak, mint a pajzsmirigy, vagy a csontvelő, besugározzák a sejteket, és rákot valamint genetikai elváltozást okoznak, évtizedekkel az eset után.

1992-ben a British Medical Journal közölt egy tanulmányt, amely jelentős változást mutat a Német gyermekhalálozásban a csernobili eset után, ahol a születés utáni halálozási arány csökkennés helyett átmenetileg megnövekedett. Tanulmányok a svédországi rákesetek, sőt, az USA-ban a gyermekkori leukémiás esetek növekedését mutatták a csernobili sugárzáshoz kapcsolódóan. 2009-ben a New York-i Tudományos Akadémia az IAEA/WHO által nem vizsgált 5000 kutatási tanulmányból gyűjtött adatból 985 000 további haláleset valószínűsít a csernobili sugárzás miatt, 250-szer több halálesetet, mint amit az atomipar jelzett.

Nem tudhatjuk pontosan, hányan haltak meg a csernobili sugárzástól, mert a sugárzás nyomát nehéz követni, de továbbra is halnak meg emberek. Tanúja voltam, hogy öl meg gyermekeket a leukémia. Fájdalmas, szívszorító tragédia. Van valami groteszk abban, ahogy az atom-pártolókkal a halottakat számoljuk, és az emberi szenvedést elektromosságra váltjuk. Én nem támogatnám egyetlen ember rák általi halálát sem, mint szükséges ár az elektromosságért, még kevésbé 4000 vagy 985 000 esetet.

Hasonlóképp, emberek fognak meghalni a fukushimai sugárzástól, és ezek a halálesetek nem kódok egy egészségügyi felmérésen, ezek ártatlan emberi lények valós szenvedései. Az atomenergia a vaktában gyilkolás egy formája.

3. Korrupció és összejátszás

Ha az atomipar őszinte lenne a balesetekkel, a sugárzáskibocsájtással, és a többi atomenergiával kapcsolatos nehézséggel kapcsolatban, a kormányok és az állampolgárok jobb helyzetben lennének, hogy felmérjék az atomenergia értékét. De a csalás, korrupció, és a szabályozókkal történő összejátszás más képet mutat.

Az 1950-es évektől kezdve évtizedeken keresztül küzdöttek a független tudósok az atomipar adatvisszatartásával. Csernobil után Dmitrij Grodzinszkij professzor az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémiától azt állította, hogy az „atomenergia védelmezői” megakadályozták a baleset kivizsgálását azzal, hogy a tudósokat elterelték a sugárzás tanulmányozásától, „megtagadták az orvosi és biológiai vizsgálatok finanszírozását,” és a Csernobil hatásának vizsgálatáért felelős „kormányzati testületeket felszámolták.”

A megszűnéstől való félelem arra sarkallt néhány ügynökséget, hogy elfogadják az atomipar módszertanát. 2004-ben brit kormányzati ügyvédek zárolták Dr. Chris Busby és kollégái különvéleményét, ami azt állította, hogy a Belső Kibocsájtók Sugárzásveszélyét Vizsgáló Bizottsága (CERRIE) akár 300-szorosan alábecsülte az egészségkockázatot. Busby jelentése dokumentálta, hogy nem sikerült számot adni a rák- és leukémia- gócpontokról a walesi, essexi és cumbriai atomlétesítmények környékén.

2009-ben Dr. Jack Valentin lemondott a Nemzetközi Sugárzásvédelmi Bizottság Tudományos Titkárságának vezetéséről, mert úgy vélte, az egészségkockázat a belső sugárzásnak kitéve százszorosa annak, amit a szervezet állított.

2000-ben Kei Sugaoka, atomfelügyelő a Daiichi erőműnél elmondta a japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökségnek (NISA), hogy a Tokyo Electric (TEPCO) egy sérült gőzszárítóról szóló biztonsági információkat titkolt el. Ahelyett, hogy ezen információ alapján eljárást indított volna, a NISA és a TEPCO Sugaoka ellen fordult, és kigolyózták az iparágból.

2002 és 2006 között atomipari dolgozók, akik féltek a TEPCO megtorlásától, 21 biztonsági figyelmeztetést jelentettek Fukushima kormányzójának, Eisako Sato-nak, aki továbbküldte ezeket az ügyeket a NISA-nak. A NISA és a TEPCO azonban semmibe vette a figyelmeztetéseket, és Sato kormányzó ellen fordultak, korrupcióval vádolták, és lemondásra kényszerítették. Eközben a TEPCO az együttműködő NISA alkalmazottakat rendre vezető pozíciókkal jutalmazta a cégnél.

Victor Gilinsky, aki az amerikai Nukleáris Szabályozási Bizottságnál (NRC) szolgált a Three Mile Island-i zónaolvadáskor, azt állítja, hogy az NRC az atomenergia ipar teljes érvényű leányvállalata.” Ahogy a japán kollégák, az együttműködő NRC felügyelőket is tárt karokkal várja az iparág, mikor otthagyják az ügynökséget. Az elmúlt évtizedben az amerikai atomipar 4,6 millió dollárt adományozott a kongresszus tagjainak, és 1996-ban, mikor az NRC reaktor tervezési hibákat vizsgált, Pete Domenici szenátor az ügynökség költségvetésének megnyirbálásával fenyegetőzött.

Ha az atomenergia valóban biztonságos volna, a hazugságokra, korrupcióra, és összejátszásra nem lenne szükség.

A Paksi Atomerőmű, 'mint húsosfazék' körüli elyzetről ajánljuk Hargiati Miklós cikkét a Népszabadságból.

4. Költségek és szubvenciók

Egy atomerőműből származó kilowattórányi energia 14-17 centbe kerül, egy szélerőmű-farm 7 centes áramához képest.

Az atomerőmű-projektek költségei rendre meghaladják az előirányzatokat a késések, a tervezési hibák, és a növekvő árak miatt. Kanadában például, a Darlington atomerőmű, melynek előirányzata 6 milliárd dollár volt, most 26 milliárdnál tart.

Az Egyesült Királyságban egy új atomerőmű építése kb 6 milliárd Fontba kerül (10 Mrd. USA $; 6.7 Mrd. €), ami nem tartalmazza a biztosítás, a balesetek, a szennyezés, az őrzés és a bontás árát. Ezeket a járulékos költségeket közpénzekből, szubvencióként fizetik.

Az Egyesült Államokban egy átlagos „magán” reaktor kb. 1,3 milliárd dollár támogatást kap közpénzből. Ha az iparág a szabadpiaci kapitalizmus gyakorlatát követné, összeomlana. Történelmileg az atomipar gazdasági modellje privatizálja a profitot, államosítja a költségeket és a kockázatot, és szemetet hagy az utókorra.

A Solutions magazinban Robert Costanza és Cutler Cleveland energiaszakértők és kollégáik azt kérdezik: „Lehet az atomenergia a megoldás része?” Kiegyensúlyozott értékelést nyújtanak, de megemlítik a rejtett költségeket, adójóváírásokat, és az örökített támogatásokat, mint pl. a hulladékkezelés. Azt javasolják, hogy „Vegyük el a támogatásokat, követeljük meg, hogy az atomerőművek teljes körű biztosítással rendelkezzenek, és tegyük félre a megfelelő forrásokat a bontásra és a hosszú távú radioaktív hulladék-eltávolításra.”

 Fordítás: Toma