Március 19., hajnali 2 óra. Átmászunk a szögesdrótos kerítésen. Hideg van, és csönd – csak a hűtőtornyok aljában zubog a víz –, sötét viszont nem annyira, az erőmű nagy része ki van világítva. Mégsem keltettük fel senki érdeklődését, olyan szabadon közlekedünk, mint egy turistacsoport.

Egy újabb biztonsági rendszer próbája. Megbukott. Fotó: © Greenpeace

Nem kell messzire mennünk, de így is némi időbe telik megkerülni a kiszemelt tornyot. Különböző fajta hátizsákokat cipelve elindulunk felfelé a platform lépcsőjén, amely egy ajtóhoz, illetve a mellette kiépített létrához vezet. Páran csak a csomagok szállításában segítettek, ők már el is tűntek, ugyanazon az úton, ahol jöttek. Felnézünk. A hűtőtorony széles talpa deréktájon keskenyedik. A létra egy darabig követi a torony ívét, aztán függőlegesbe vált, és csak fent találkozik újra közelről a fallal.

Elindul az első mászó. Biztosítókötelet visz, amire kisvártatva már nyugodtan rácsatlakozhatunk. Hamarosan mindenki fent van a létrán, szorosan követjük egymást. A hátizsákokkal nem túl bőven, de azért megfelelően beleférünk a ketrecbe. Haladunk felfelé, a létra egyre meredekebb, de kitartunk. Egy csomagolókötél mégsem, dübögések, az egyik fúrógépet az alatta közeledő embernek kellett elkapnia. Igen, fúrógép, a kötelek és a transzparens rögzítésére. Ha a mélyedéseknek köszönhetően bármennyivel is csökken a torony stabilitása, ennyi erővel egy kavicsot is hozzá lehetne vágni, hogy összeomoljon.

Letudjuk a százméteres távot. Közeledünk a hajnali 4 órához. Lenyűgöző a látvány, de van még tennivaló, félre kell rakni a csomagokat, a nehezebbek pedig még csak most kezdenek majd érkezni az emelőrendszeren, amelyen folyamatosan három-négy ember dolgozik. Másik két-három ember pedig folytatja a biztosítókötél kiépítését körbe a torony tetején.

Pirkad. Végre észrevesz minket a biztonsági szolgálat. Ha bármi közünk lenne az erőszakhoz, ennyi idő alatt az egész területet felforgathattuk volna. Lent lassacskán beindul az élet, gyülekeznek a fentről játékautónak látszó rendőrautók és létrás tűzoltókocsik. Nem is egy, a környék különböző településeiről – már messziről látjuk őket, egy balról, egy jobbról érkezik. Közben mi fent elrendezünk mindent, és csak a világosra és a szél elálltára várunk.

Az egyik tűzoltócsapat három mentőpárnát is felállít, majd a lenti sokaságból többen elkezdenek integetni nekünk – ezt nem igazán tudjuk értelmezni, ha szándékosan vagy spontán zuhanni kezdenénk, félúton csak a torony lábát fognánk meg, adott esetben megszabadulva néhány életfunkció terhétől. (Tudom, ez az eshetőség azért nem hangzik mindenki számára olyan rosszul.)

Na de mit is keresünk itt, Bogatyniában, a Németország és Csehország közötti, szénbányák alkotta zugban? A Polska Grupa Energetyczna (PGE) a legnagyobb lengyel áramtermelő vállalat, tulajdonosa a lengyel állam. (Tulajdonképpen a magyarországi MVM-nek felel meg.) Sok szénerőművükben a szenet biomasszával együtt égetik el („vegyes üzemeltetés”), amelyet a lengyel állam zöld energiatermelési módszerként tart nyilván, és óriási támogatást nyújt hozzá. (Magyarországon is ugyanez a helyzet, a megújulók állítólagosan óriási támogatásának – amely valójában töredéke a fosszilisokénak – túlnyomó részét a biomassza szénnel együtt égetése kapja.)

A Turów szénerőmű. Igyekeznek szépíteni. Fotó: © GIOŚ

Ezzel nemcsak az a gond, hogy csökken az erőmű hatékonysága, hanem leginkább az, hogy a biomassza jelen esetben ép, zöldellő erdők fáit jelenti. Lengyelországból, a szomszédos országokból, Bulgáriából, sőt még messzebbről. És ha nem lenne elég, hogy a Föld megmaradt tüdejének elégetését (a lengyel gazdasági miniszter, kétszeres ex-miniszterelnök Waldemar Pawlak az önkéntes tűzoltóság dandártábornoka) zöld színben tüntetik fel, a PGE az így befolyt masszív összeget az új, drága atomerőművek építésére kívánja felhasználni.

Elkalandoztunk – vissza a munkához. Egy utcával arrébb megérkezett a média, műholdas furgonokkal, alattunk pedig kommandósok és speciális mentők is megjelentek. Az újságírók teleobjektívekkel, a többiek távcsövekkel fürkészik minden mozdulatunkat. Ideje kibontani a 400 négyzetméteres (azaz négy ház alapterületével megegyező méretű) transzparenst. „Szén + fa – nem zöld energia”, lenne olvasható rajta, ám érkezésünkkor csak az eső állt el, a szél azóta is rendíthetetlenül fúj. (Milyen jó lenne kihasználni ezt a forrást…) Úgyhogy várunk.

***

A következő részben: Robbantás! Címlap! Fogkefe! Kazánszerelő! Átverés! Maradjanak velünk.