A magyarok krónikája eddig két jelesebb szarvas üldözést tart számon. Az egyik – még az ősidőkből -, a legendás Hunor-Magor testvérpárról szól, arról, hogy addig-addig üldöznek egy szarvast, míg új hazára lelnek. A másik egészen új keletű, az Index számol be arról, hogy Pécsett egy fiatal szarvasbika nyargalászott három rendőrautó kíséretében, fényes nappal, míg nem egy kábító lövedékkel elaltatták, s a helyi vadászegylet vadászterületére szállították.
Változnak az idők, de a mag nem változott. Ez pedig a szarvasüldözés. Hogy a magyarok egyik totemállata ismét hírt adott magáról – mert erről van szó -, jelzésértékű. De mit jelez? Tán új hazát kéne keresnünk? Vagy a régit megtalálni? Mielőtt bárki is válaszolni próbálna erre a kérdésre, próbáljon belegondolni Boldizsár (mert ezt a nevet éreztem illőnek), a fiatal szarvasbika helyzetébe, lehetséges indítékaiba. Mi késztethet egy fiatal, életerős szarvasbikát arra, hogy berohanjon egy 150 ezer lelkes, megyei jogú városba, majd hagyja magát elfogni – a tudósítás szerint – a Jurisics úti óvoda előtt?
A manapság oly kézenfekvő magyarázat, miszerint egyszerűen éhes volt – nem túl valószínű, mert nincs okom feltételezni, hogy a helyi vadászegylet ne viselné gondját a majdan kilövésre kerülő vadaknak. Az sem túl valószínű, hogy Benedek pápa lemondásának híre mozgósította Boldizsárt, mondván, hogy személyesen kíván informálódni a nagy múltú székesegyházban az ügy hátteréről. Kizárásos alapon tehát nem marad más, mint a szerelemesek lakatrengetege, ami egy spontán népi kezdeményezésként indult itt Pécsett, a 80-as években, s mára országos gyakorlattá vált: a szerelmesek monogrammukkal ellátott, kerítésre rögzített lakattal kívánják kifejezni örök összetartozásukat.
Boldizsár tehát – feltételezésem szerint – ide tartott, de útközben elaltatták megint. Mert nem kérdés, hogy ez a rendkívüli szarvasbika, kvázi mintha álomból ébredett volna fel, amikor Pécs városa felé vette útját – nyilván tudatában egykori őse, a Csodaszarvas cselekedetének. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy Boldizsárnak egyik napról másikra tengetett életében eljött a pillanat, amikor úgy érezte, elég volt a rezervátumi életből. Elég abból, hogy korlátok közé szorítanak, és én ezt hagyom, annak fejében, hogy megkapom a napi, szűkös ellátmányomat, miközben tudom, hogy előbb-utóbb, ha a gazda kedve úgy tartja, trófea leszek egy vendéglőben, meg egy sor az étlapon.Boldizsár ezen kívül ismerte Petőfi, A kutyák dala, valamint A farkasok dala című versét, Ady és József Attila összest, valamint Csontváry képeit,ilyen szellemi háttérrel pedig végképp érthető, hogy nehezen bírt magával. Elindult, amerre a szíve húzta. A lakaterdő irányába.
Miért? – kérdezhetné néhány fásult olvasónk – szerelmes volt a Boldizsár? Nos, nem volt szerelmes (ez fiatal szarvasbikák esetében nem rendkívüli), de hitt a szerelemben. Ehhez nem kell egyetemre járni, sőt még erdei iskolába sem. Vannak velünk született képességek, tudások, amik akkor sem törlődnek, ha az egész világ próbál az ellenkezője szerint élni. Ilyen a szerelembe vetett hit. S mielőtt bárki is pézséért nyúlna, pontosítanék: nem egy szerelembe, A szerelembe vetett hitről van szó. Boldizsár pedig ezzel a hittel felfegyverkezve indult el ösztönösen a lakatok, mint valami szent hely felé. Mert érezte, tudta, hogy a szerelmes lelket nem lehet rezervátumba zárni, nem lehet fogságban, rabságban tartani. Mert a szerelem szabálytalan – és ez az egyetlen szabály, ami érvényes rá. Mert a szerelem és a szabadság kéz a kézben járnak. Mondhatni jegyben. Példát mutatni indult tehát Boldizsár ősei nyomában, a rezervátum és Pécs, de mondhatni hazánk és az egész világ rabságban élő lakóinak: a szabadság kapuja a szívedben nyílik. Ott, ahol az otthonod is van.
Mikor a három rendőrautó beérte, Boldizsár nyilván érezhette, nem jut el kitűzött céljához. De nem adta fel. Nem adta fel, pedig láthatta a buszmegállóban ácsorgókat, akik egy pillanatra felnéztek közeledtére, de mikor látták, hogy nem a helyközi érkezik, csak egy szarvasbika, szórakozottan visszasüppedtek a várakozásba. Egy óvoda előtt rogyott össze, a Jurisics úton. Boldizsár tudta ki volt a hős várkapitány, aki a törökök sokszoros túlerejével szemben is felvette a harcot, nem adta meg magát. Még akkor sem, amikor már nyolc ellenséges zászló lengett a kőszegi vár tornyain. És megtörtént a csoda, amit mai napig sem tudnak megmagyarázni: a győzni látszók hirtelen valamitől megzavarodva visszavonultak és a vár(os) megmenekült. Na, talán itt jó lesz– sóhajtott Boldizsár -, égnek emelte a fejét, s utolsó tiszta pillanatában ezt gondolta: a gyerekek, igen a gyerekek még hisznek a csodákban.
