Talán teljesen természetszerű, hogy a magyar kormány által delegált mintegy kéttucatnyi ember, akik a Paks II kötelező közmeghallgatásain a magyar felet képviselik, nem is annyira a magyar, hanem az atomipari érdekeket viszik.
Ahogyan a többi meghallgatáson, a delegációnak ezúttal a szlovén és a román fővárosban, Ljubljanában és Bukaresten sem sikerült megnyugtatóan megválaszolnia az összes felmerült kérdést. De ez valószínűleg már így is marad. A kérdés csak az, ebbe valóban bele kell-e nyugodni.
(A Greenpeace végigköveti a nemzetközi közmeghallgatások állomásait. Korábbi cikkeink a témában itt és itt.)
Szlovénia
Igazán profi a szervezés a szlovén közmeghallgatáson: angolul beszélő és segítőkész portás mutat nekünk utat a helyszínen, ahol pár biztonsági őr ügyel a megjelent 10-15 civilre. Az érdeklődés részben annak is betudható, hogy az esemény nem kapott túl nagy nyilvánosságot, hacsak nem böngészi valaki naprakészen a vonatkozó szlovén minisztériumi honlapot. Regisztrációt követően léphetünk a terembe, ahol biztatnak, kérdéseinket írásban adjuk le és majd a szlovén fél továbbítja azt a magyaroknak. Érződik, ők nem szívesen mennének bele valami harcos kérdés-feleletbe, a fővárost belengő lassú kényelem, úgy látszik, a tárgyalótermekre is igaz. Holott a közmeghallgatásnak pont a helyszíni válasz (lenne) a lényege – hogy bárki halandó, aki meg akar tudni valamit a tervezett beruházásról, az meg is tudhassa.
A fentieknek is betudható valószínűleg, hogy a meghallgatás (a korábbi, néha masszívan éjszakába nyúló esetekkel ellentétben) alig másfél óra alatt véget is ér. Pedig megkérdőjelezendő felvetések akadtak.
Magyarország mindent bevet a szén-dioxid-kibocsátások ellen... nem, mégse
Aszódi Attila kormánybiztos szokásos felvezető előadása mellett külön kiemeli, hogy Szlovénia 50%-kal több szén-dioxidot bocsát ki egy főre vetítve, mint Magyarország. Elmondása szerint „azt szeretnénk, hogy Magyarország megőrizze vagy még inkább csökkentse CO2-kibocsátását.” Hát, ez
igazán előremutató. Kár, hogy nem igaz.
Magyarország ugyanis rengeteg mindenben hiteles, de a klímaváltozás elleni harcban piszkosul nem. A klímás kérdésekben a magyar álláspont a múlt eredményeire hivatkozik mindenhol, azaz hogy Magyarország hatalmas mértékben csökkentette a CO2-kibocsátását. Ez igaz is, azonban ez pusztán annak köszönhető, hogy a szocialista nehézipar 1990 után bedőlt, és sikerült kiharcolni, hogy számunkra a többi országtól eltérően ne az 1990-es évi szén-dioxid-kibocsátást, hanem az 1985–87-es évek kibocsátásának átlagát vegyék alapul.
Azóta is ebből élünk: spórolni nem kell, extra kvótáink vannak, amiket el tudunk adni a piacon. Ugyanígy túlallokáltuk szenes erőműveinket (azaz annyi CO2 kipöfögésére adtunk lehetőséget nekik, amennyit nem szégyelltünk; ez alól a klíma szempontjából nem mentség, hogy mindenki más is ezt tette). Ez oda vezetett, hogy végül senkinek nem állt érdekében hatékonyságot növelni (=CO2-kibocsátást csökkenteni) vagy kényszerült erőművek bezárására emiatt.
Bármi, ami erőfeszítésbe, pénzbe kerülne, az olyan, mint ördögnek a szenteltvíz. Magyarország a retrográd csapatok élén harcol a további intézkedések ellen. A magyar kormány képviselői legutóbb az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) reformja ellen szavaztak (Bulgáriával, Lengyelországgal, Romániával, Horvátországgal karöltve). Holott az átalakítást azt célozta, hogy eltüntesse a felesleges kvótákat rendszerből. Hogy miért szavaztak így, ki tudja. Ha a kvóták ára emelkedne, az elméletileg növelné az atomerőművek versenyképességét, ami csak érdekében állna egy atomerőművet építeni akaró kormánynak… A reform egyébként átment, a kelet-európaiak véleménye ellenére.
Szóval Paks II-nél CO2-emissziókra hivatkozni véleményünk szerint teljesen álságos: ugyanolyan hiteltelen, mint a hazai klímapolitika.
Végezetül idéznénk a szlovén nukleáris biztonsági hivatal igazgatójának véleményét:
„Paks II-vel semmilyen gondunk nem lehet.”
Szóljon belőle a próféta.
Bukarest – nincs megnyugtató lezárás
Bár kevesen voltak a bukaresti Műszaki Egyetemen tartott közmeghallgatáson, a vita érezhetően fontos volt azoknak, akik részt vettek.
Némileg lassabb lefolyásúvá vált a bukaresti rendezvény a többinél. Részben tehető ezért csak felelőssé a szinkrontolmács hiánya (ugyanaz a két hölgy fordított, mint Nagyváradon és Temesvárott, de nem szinkronban, így minden jóval hosszabb, mint lehetne), inkább olyan érzésünk volt, mintha a felek az altatásra játszottak volna: fél óra volt csak az üdvözlés (összehasonlításként Bécsben ezt 10 perc alatt lerendezték, hogy mielőbb sor kerülhessen a lényegi részre, a feltehető kérdésekre), majd Horváth Zoltán, Baranya megye kormánymegbízottja mutatta be az engedélyezési folyamatot. Nem rázza fel a hallgatóságot, a szemek végképp kezdenek leragadni, mikor azt ecseteli, hogy hány hónap áll rendelkezésre az engedélyezéshez, és hogy ebbe mi számít bele, mi nem… 45 perc megy el, mire a tárgyról is hallhatunk valamit.
Ezt követően tartja meg Aszódi Attila szokásos előadását. A szakaszos fordításnak köszönhetően ez is több mint egyórás műsor lett, még úgy is, hogy itt kimaradt Románia energetikájával való összehasonlítás – holott a többi országban ez eddig többnyire téma volt.
Csaknem két óra telik el mindezzel, majd a szünetben lehet feliratkozni a kérdésekkel. A dolgok menete szerint a kérdező addig kérdezhet vissza újra, amíg a levezető elnök ennek teret enged, sőt, külön vissza is kérdez, elégedett-e a kérdező a válasszal.
Nem megfelelő hatásvizsgálat?
A hosszúra nyúló szünet alatt a közönség mintegy fele távozik. Akik viszont maradnak, igazán elszántak. Egy mérnöki-műszaki cégtől érkezett hölgy nyitja a kérdések sorát, és azonnal parázs vitát generál: ugyanis kapásból kétségbe vonja, hogy mindent a vonatkozó jogszabályoknak (vagyis a környezeti hatásvizsgálatokra vonatkozó EU-s direktívának) megfelelően folytattak volna le a hatásvizsgálati dokumentáció készítésekor.
Főleg az alternatívák vizsgálatát hiányolja, mert annak szerinte benne kellene lennie a dokumentációban.
Ezzel mintegy 20 perces polémia veszi kezdetét, amiben mindkét fél a maga igazát igyekszik alátámasztani. A magyar fél szerint minden megfelel a direktívának, annak a jogrendbe ültetésénél volt szabadsága a tagállamoknak, ezért tér el a magyar a romántól; illetve, hogy a hatásvizsgálati anyagban mindez benne volt, csak a közérthető összefoglaló nem egyezik meg a teljes hatásvizsgálati anyaggal.
A hölgy ellenáll – véleménye szerint magában a hatásvizsgálati anyagban kellene lennie a vizsgálatoknak, márpedig teljes körűen. A magyar fél szerint az előzetes eljárásban, még 2012-ben szó volt az alternatívákról, és azzal érvelnek, hogy az előzetes eljárás része a hatásvizsgálatnak. A hölgy szerint mivel a hatástanulmány egyetlen technológia bemutatására szorítkozik, ezzel nem elégíti ki a vonatkozó előírásokat.
A levezető elnök megunva a parttalan vitát, végül összefoglalva felteszi a kérdéseket: elvégezte-e a vizsgálatokat a magyar fél, bemutatták-e ezeket, és ezek benne vannak-e a közérthető összefoglalóban.
A magyar delegáció ekkor lázas tanácskozásba kezd.
Végül közlik, hogy a román és a magyar előírások különböznek, az eljárást azonban a magyar előírások alapján folytatják le, amelyek egyébként mindenben megfelelnek a vonatkozó direktívának. Ezt még azzal a slusszpoénnal kiegészítik, hogy az alternatívák esetében nincs kötelezettség arra, hogy ezekre teljes terjedelemben vizsgálatokat végezzenek, és be is mutassák őket: a kötelezettség pusztán arra terjed ki, hogy közöljék az alternatívák vizsgálatának megtörténtét.
A kijevi beszámolóban írtunk már arról, hogy márpedig kérdéses, hogy mindenben megfelelt-e vonatkozó jogszabályoknak a döntéshozatal. Múlt pénteken Genfben, az Aarhusi egyezmény betartása felett őrködő Aarhusi Jogkövetési Bizottság előtt tárgyalták a Greenpeace beadványát, melyben egyebek mellett azt a panaszt fogalmaztuk meg, hogy a paksi döntéshozatalba nem vonták be az érintett nyilvánosságot olyan szakaszban, amikor még minden opció nyitva állt (ilyen szakasz persze nem is nagyon volt), hanem egy előre eldöntött kérdéshez igazítottak minden döntést. A Bizottság meghallgatásán szerintünk a magyar kormánynak nem sikerült eloszlatnia ezeket a kételyeket; döntés tavaszra várható a kérdésben.
A hölgy sem elégedett meg a válasszal, de a meghallgatás folytatódik. A román Greenpeace kampányosa, Ionuț Apostol a hulladékok kezelésére kérdez rá – a válasz szerint Magyarország elkészítette az EU által előírt, vonatkozó nemzeti politikát és programot (tehát van terv, remek), a lerakó helyére vonatkozóan meg le kell folytatni a vizsgálatokat (reméljük, minden rendben lesz a vizsgálatokkal);
egyébként sem lesz gond, hiszen Magyarországon már 30 éve üzemelnek a paksi reaktorok, sőt 50 éve üzemelnek a kutatóreaktorok, és hát eddig sem volt probléma, működik a rendszer… Mondjuk tavaly is láthattuk, ez hogyan is zajlik valójában a 2003-as paksi üzemzavar hulladékai kapcsán.
Nem meggyőző érvek
A következő néhány kérdés a hűtővízellátásról érdeklődik. Feleletként hosszú választ kapunk rengeteg ábrával, melyek egyike sem fedi teljes körűen a feltett kérdéseket; nem is győzi meg az egyik kérdező fizikus hölgyet. Csípős megjegyzésekkel tarkított adok-kapok kezdődik, hogy akkor el kell-e keverednie a Dunába engedett hűtővíznek vagy sem. Itt sincs megnyugtató lezárás.
Végül a Terra Mileniul III szervezet képviselője nyújtja be a hatásvizsgálatról szóló véleményüket, majd arra a dokumentumcsokorra tereli a szót, amelyet Jávor Benedek európai parlamenti képviselő hozott nyilvánosságra még a nyáron, és amelyek Paks II tervezett hűtését, a megvalósíthatósági tanulmányt, illetve az erőmű rendszerbe illeszthetőségét kritizálták. A magyar delegáció gyorsan elutasította a feltételezést, hogy ezek hivatalos adatok lennének.
Ezzel zárult az esemény, 4,5 óra után. A végén a román delegációvezető a folyosón megköszönte, hogy a múltkor Temesváron megdicsértük őket, miszerint Romániában 3 meghallgatást is tartanak, míg Magyarországon csak egy volt… Hát, ebben Románia biztosan előttünk jár.
