Greenpeace Magyarország

A képen látható két majom szereti egymást. Tekintetük összekapcsolódik, arcukon gyengédség, ellazultak. Ez a két majom nem csak úgy általában, lelkileg, de fizikailag is szereti egymást. Konkrétan szeretkeznek. Ez talán önmagában nem érdemelne meg egy kutatást és egy cikket, bár az a tény, hogy az Afrikában élő bonobó majmok” nem csupán az utódnemzés céljából élnek szexuális életet, hanem örömszerzés és a társas kapcsolatok elmélyítése érdekében is” már felkelti az ember érdeklődését. A cikk igazán attól és  arról szól, hogy ezek a bonobok a szexet mindezeken túl a (majom)társadalmi beilleszkedés technikájának is használják. A hierarchia és a ki kivel, hányszor összefüggése egyértelmű bizonyítást nyert a vizsgálatok során. Én itt nem bocsátkoznék részletekbe, de a teljesség kedvéért megemlítek még egy tényt: a bonobóknál nőuralom van, s a képen látható majmok nőstények. Vagyis meleg majmokat láthatunk meghitt kettesben, ami nyilván nem zárja ki hím-nőstény találkozásokat (különben ez a kép el sem készülhetett volna), de a lényeg a lényeg: itt a (domináns – vigyázat nem domina!)nőstény mondja meg a frankót, s a hímek között azokból lesz domináns, akik a főnőstény utódai. Tehát örökletes a dolog, nem teljesítményhez kötött.

Az előző rész itt olvasható. Ott tartottunk, hogy csak a szél csillapodását várjuk, hogy kihelyezhessünk egy 400 négyzetméteres transzparenst.

Belül mélység, kívül mélység. A lábunk alatt méternyi széles, vizes beton. Egyetlen pillanatra sem oldottuk le magunkat a kötélről. Fotó: © Greenpeace

Március 19., hajnali 2 óra. Átmászunk a szögesdrótos kerítésen. Hideg van, és csönd – csak a hűtőtornyok aljában zubog a víz –, sötét viszont nem annyira, az erőmű nagy része ki van világítva. Mégsem keltettük fel senki érdeklődését, olyan szabadon közlekedünk, mint egy turistacsoport.

Egy újabb biztonsági rendszer próbája. Megbukott. Fotó: © Greenpeace

A Shell arról próbál meggyőzni, hogy biztonságos és nincs miért aggódnunk. Mi mégis tudunk 10 olyan okot, amiért nem éri meg olajat kitermelni az Északi-sarkon:
 

 A Cairn Energy egyik fúrótornya, a Leiv Eiriksson (forrás: Greenpeace Új-Zealand)

A ruhaipar mérgezi a vizeinket. 

2012. február 24-én az új-zélandi Taranaki kikötőben a Xéna sorozatból jól ismert Lucy Lawless színésznő hat Greenpeace aktivista társával együtt elfoglalta a Noble Discoverer nevű olajkutató hajót ezzel tiltakozván a Shell Északi sarkvidéken folytatott kutatásai ellen.

Ha nem látod a feliratokat, kattins jobb alul a CC ikonra!

Lucy Lawless az akció után, unokáinak írt levele a Porontyon olvasható.

Az olasz tonhalforgalmazó cég, a Mareblu úgy döntött, hogy nem támogatja tovább a romboló halászati módszereket, és a fenntartható halászat felé mozdul el. A vállalat ígéretet tett rá, hogy 2016 után csak olyan forrásból származó tonhalat vásárol, amelyet bottal és horoggal zsákmányoltak. Ez egy óriási sikere az olasz Greenpeace „Tonno in trappola” elnevezésű kampányának, és egy jelentős lépés az olasz tonhalipar elmozdítása felé. A Mareblu megmutatta, hogy ha egy cég valóban tenni akar valamit az óceánjaink megmentéséért, akkor képes is rá. Most, hogy már látjuk a példát, így a többi a nagyobb forgalmazónak és kereskedőnek is követnie kell őket.

Atomenergia, atomvilág
Modern idők, modern halál
Minket senki nem kérdezett
Akarunk-e radioaktív életet

Az ökológia mattot kapott
Az öreg Föld jövője halott
Fertőzött, sebzett bolygón élünk
Ölbe tett kézzel nézzük, ahogy elégünk

Ketyeg a bomba, bármikor robban
A jövőnk, a remény nem dőlhet romba
Tiltakozz, ne fogadd el
Valamit neked is tenned kell
Ragaszkodj a tiszta vízhez
Csatlakozz a Greenpeace-hez

Nem titok, hogy Európa tengereinek valaha élettől nyüzsgő vizei ma már nem képesek ellátni hallal a kontinens valamennyi lakosát. Az EU-s kormányok és a halászati ipar már évtizedek óta tisztában van azzal, hogy több halat fognak, mint amennyit a tenger biztosítani tud, olyannyira, hogy maga az Európai Bizottság is elismerte: az európai halállomány közel 90%-a a túlhalászat áldozatává vált. Az is ismert tény, hogy a halállomány csökkenésével a halászati flották egyre messzibb vizek felé kalandoztak, hogy Európa végtelennek tűnő haligényét kielégítsék. Ma ott tartunk, hogy az EU-ban árusított hal csaknem fele az EU-n kívüli vizekről származik.

Nemcsak emlékezni, hanem elgondolkodni is hívja minden érintett polgártársát a Védegylet, a Greenpeace és az LMP március 11-én vasárnap este 7 órára a Deák Ferenc térre, a fukusimai kataszrófa egyéves évfordulójára.  

2011. március 11-e örökké emlékezetes nap marad. Égő és robbanó atomreaktorok látványa sokáig benne marad az emberben. Fukusima azonban nem múlt. Ez nem egy megemlékezés egy múltbeli eseményre, amit már lezártunk és elmúlt. A fukusimai nukleáris válságnak még nincs vége.

Ahogy azt a katasztrófa idején, Naoto Kan, japán miniszterelnök is beismerte, és ahogy az okokat kereső független tudós testület is rávilágított, a nukleáris katasztrófához emberi hibák sorozata vezetett.   

Aktivistáink a japán hagyományoknak megfelelően kis szalagokra írták azokat az üzeneteket, amiket a világ minden feléről küldtek Fukusima áldozatainak, s felvitték a japánok szent hegyére, a Fujira.

Köztük Dönci is, a magyar mászónk.

Ha nem látod a feliratokat, kattints jobb oldalt alul a CC ikonra! 

Egy amerikai állatvédő szervezet - PETA -, beperelte a San Diego-i vizi élményparkot, mondván az ott tartott kardszárnyú delfinek “élő, lélegző, érző lények, rendelkeznek jogokkal, és nem taszíthatók rabszolgaságba csak azért, mert nem embernek születtek”.

Én amúgy is nagy delfinbarát vagyok, rettenetes látni e játékos, szelíd, intelligens állatokat egy vízzel teli medencében ugrálni a tréner vezényszavaira. (Hogy az állatkínzás egyéb formáit ne is említsem.) De cet-ügyben valami mozdulni látszik, mert egy minapi konferencia is témájául tűzte e vízi emlősök szabadságjogait, különös tekintettel szellemi-lelki adottságaikra. Az eszmecserén egyebek közt elhangzott, hogy „A delfinek agyát vizsgáló tanulmányok szerint ezek a tengeri élőlények jóval intelligensebbek a csimpánzoknál, és az emberhez hasonló módon kommunikálnak egymással. Felismerik magukat a tükörben, képesek új viselkedési formákat tanítani és eltanulni egymástól, illetve saját jövőképpel rendelkeznek.” 

A januári Világgazdasági Fórumon Davosban senki nem tagadta, hogy súlyos gazdasági, társadalmi és környezeti válsággal állunk szemben. Mikor már a Financial Times is „Válságban a kapitalizmus” címmel indít cikksorozatot, nyilvánvaló, hogy nem csupán az „Occupy WEF” (Foglaljuk el a Világgazdasági Fórumot) mozgalom tüntetői (akikhez magam is csatlakoztam a találkozó helyszíne mellett felállított jégkunyhókban) tesznek fel alapvető kérdéseket gazdasági rendszereink működéséről.

Az egyik legjobb akcióvideó, a sarkvidéken minden áron olajat kereső Shell elleni akcióról.

Ha nem látod a magyar feliratokat, kattints jobb alul a cc ikonra!

Ezen a képen két lélek biztosan örül. Minimum kettő : a kislány és  a csipegetni készülő madár. De lehet, hogy hat. Mert van ugye még további három madár, és miért ne örülnének, ha társuk falatozik – nem szólva arról, hogy ők is sorra kerülhetnek -, ez így már öt. A hatodik a fotós. Mert ha nem örülne, pontosabban ha nem egy olyan lélek lenne, akit egy ilyen helyzet „megtalál”, akkor ez a kép meg sem születhetett volna. Kérdezhetnénk, hogy akkor miért Hét az írás címe. Azért, mert – miként a fotós is -, van egy láthatatlan szereplője ennek a képnek.

Először egy utcai támogató toborzóval való beszélgetés miatt csatlakoztam a Greenpeace-hez. Mindig is úgy gondoltam, hogy az embereknek egytől egyig szerepet kell vállalniuk a bolygónk védelmében. Ez nem csak a mi érdekünk, a minket követő generációkért is ezt kell tennünk.

Az elmúlt években sokféle munkát végeztem különböző intézményekben, változatos célokért. Ezek közé tartozott írástudatlanok oktatása, ételosztás, betegek ápolása idősek otthonában és a természetvédelem is. Az önkéntesség mellett az adományozás is nagyon sokat számít, ezért vagyok immár 5 éve Greenpeace támogató.

Csaknem egy évvel a fukusimai katasztrófa után megérett az idő, hogy megnézzük, mit is hagyott örökül, és szolidaritásunkat fejezzük ki azokkal, akik még most is szenvednek a következményektől.

A fukusimai atomkatasztrófa után maradt csendről és sugárszennyezettségről mesélnek Robert Knoth „Árnyékvilág” című internetes fotókiállításának képei. Robert megdöbbentő képeiről üres falvak, kihalt iskolaudvarok és elhagyott földek tekintenek ránk. A képek kijózanító mementóként felhívják a figyelmet arra, mit is kell valójában fizetnünk az atomenergiáért, ugyanakkor arra ösztönöznek, hogy küzdjünk a nukleáris kockázatoktól mentes jövőért. Több olyan ember történetét is elmeséljük, akinek összeomlott az élete. Közülük némelyek örökös aggódásban élnek amiatt, hogy milyen hatással lesz a sugárzás gyermekük egészségére.

-t az extrém metál egyik csillaga, az UneXpect öntötte egy csöndes, szomorú dalba:

 Ha valakit sírni látunk, az óhatatlanul felkelti figyelmünket, sőt akár együttérzésünket is. A síró gyerek hétköznapi jelenség, a síró felnőtt már ritkább. Ha az illető férfi, az már kivételesnek mondható. Esetünkben egy indián férfit láthatunk sírni, aki ráadásul törzsfőnök. A fehér holló most nyilván elsárgulna az irigységtől, ha tudomást szerezne erről a skandalumról. A Facebookon keringő kép hátteréről az Index cikkében lehetett olvasni. Lényegét tekintve kegyes csalásról van szó – bár ez nincs kimondva. Egy Brazíliában tervezett giga vizi erőműre kiadott engedély és egy ősi szokás – rég látott rokonnal való találkozás esetén sírni illik -, kapcsolódott össze egy környezetvédő lelki fotoshopjában.  Ebből született a felhívás, a mellékelt képpel: tiltakozzunk a Belo Monte névre hallgató környezetpusztító, s a helybéli, indián lakosság életét ellehetetlenítő beruházás ellen.

Aki tiltakozott (én is), láthatta, hogy már hétszázezer felé közelít a világ minden tájáról begyűlt, internetes protestálók száma, s aki tovább klikkelt azt is láthatta, ahogy Raoni a kayapo törzsfőnök átadja a brazil elnök, joviálisan mosolygó, nyakkendős PR-esének a tiltakozók jegyzékét. És hallhatta azt is, amint a törzsfőnök kíséretének egyik tagja kimondja a költőien szép és egyszerű szavakat: a folyó a vérünk, az erdő a tüdőnk.

Itt az ideje, hogy visszatérjünk a könnyekhez.

Sebastian Jensen beszámolója

2010 tavaszán aktivisták 10 darab nyomkövetőt helyeztek el 5 halászhajón, hogy 5 hónapon keresztül megfigyeljék őket, ugyanis valószínűsíthetően illegális halászatot végeznek a Kattegat szorosban Dánia és Svédország között. A pozíciójuk és több készített fotó is bizonyítja, hogy 70 esetben végeztek illegális halászatot védett területen.

2010 augusztusában a bizonyítékok a rendőrséghez kerültek, és több média is főoldalon számolt be az esetről. Az 5 hajótulajdonos ellen főképp a mi anyagainknak köszönhetően emeltek vádat. A bíróság jelentős bírságot szabott ki rájuk, és emellett sok mindenüket elkobozták. A bírósági ügynek köszönhetően azóta nem észleltünk halászati tevékenységet a védett területen. Persze a rendőrség ellenünk is feljelentést tett a területre való tilos behatolás miatt (a nyomon követés az nem illegális).

A bíróságon aztán a bíró nem talált minket bűnösnek, és a műszereinket is visszakapjuk. A bíró azért döntött így, mert egyértelmű, hogy a mi bizonyítékainknak és információinknak volt köszönhető, hogy az illegális halászok ellen vádat tudjanak emelni, és ezzel véget vessenek az illegális halászatnak a védett területen. Az ügyészségnek most 10 napja van, hogy fellebbezzen.

Ez az egész ügy, amit a mi csapatunk végrehajtott, politikai ügy is, kapcsolódva a Közös Halászati Politika tevékenységéhez, a tengeri védett területekhez stb. Ezek mindig is egy fontos részei voltak a Greenpeace kampányainak, és most különösen boldog vagyok emiatt. A bíróság hétfői eredménye csak még több okot ad rá, hogy mosolyogjak.