Greenpeace Magyarország

A „közterület-közérdek-közöm sincs hozzá” hármastól mostanára eljutottunk a „közterület-közérdek-közösség” felismerésig. A fejlődés első jele a köztér fontosságára figyelmeztető „street hack” mozgalom, ennek egyik kistestvérének tartom a közterület felszántását. Az értelmiség egy ideig próbálkozott azzal, hogy vidékre költözik, de kiderült kevesen tudnak így megélhetést biztosítani maguknak. Akik nem akarnak teljesen elszakadni a természettől, azoknak maradt a helyben termesztés, vagyis a foghíj telkek művelése. Több éve képtelen megszabadulni tőlük az önkormányzat vagy a tulajdonos vállalkozó, most viszont gyönyörűen virágzanak és fűszerekkel, salátával, meg paradicsommal vannak tele. Nincs permetezés, van locsolás, GM-mentes az összes mag, amit elvetnek.  Felülök a bringára és most nem a piacra, hanem egy kertbe indulok szétnézni. Bringalakat, kosár, gázmaszk fel, mert a körúton meg lehet fulladni… Vajon a növényeknek kell védelem? Úgy sejtem, a terményeknél is számít a levegőszennyezés.

Két termesztési mód szembeállítását kértem Simon Gergelytől a Greenpeace Magyarország vegyi szakértőjétől: a közösségi kertekben a levegő-, esetleg talajszennyezettség mértéke károsabb vagy boltban vásárolható termékekben található vegyszerek (gyümölcs- és zöldséggyárakban talajjavításra, növényvédelemre és hozamnövelésre használt) maradványai veszélyesebbek az egészségre? Mint kiderült, nem csak a növények szezonálisak, hanem a szennyezés is…

A képen 2000-es tiszai ciánkatasztrófát okozó nagybányai aranyat feldolgozó üzem látható. 

„Túl öreg vagy Te már ehhez!” – kaptam meg családtagjaimtól és barátaimtól, miután pénteken vagy 15 órát töltöttem a Gazprom blokád alá vett északi-sarkköri fúrótornyára csimpaszkodva. És amíg elkékült végtagokkal a kapott üzeneteket olvastam, s ereimben a jeges hőmérséklettől még szinte dermedt volt az afrikai vér, már-már igazat adtam nekik.

De amikor felpillantva toronymászó társaim, Sini, Jens, Lars, Basil és Terry mosolya, és Vlad, az Arctic Sunrise kapitányának baráti ölelése fogadott, majd a fedélzeten tartózkodó számtalan elkötelezett nő és férfi ugrott be hozzám vizitre, amíg a hajóorvos, Marcelo hipotermiával kezelt. Ezek a rendkívüli emberek tanítottak meg a kötelek és hevederek használatának alapjaira, és egy sor egyéb dologra, csak azért, mert ki akartak állni azért, amiben hisznek. Rájuk nézve nem kételkedtem tovább: minden kockázat ellenére megérte.

Az én szememben ez a legszebb a Greenpeace munkájában. Mindenki egy közös célért, egyetlen csapatként működik, és kész a személyes szabadságát is kockára tenni, hogy együtt szállhassanak szembe egy veszélyes iparággal a természetpusztítás frontvonalain. Tanúságot tesznek, és a reflektorokat olyan bűnökre irányítják, amelyeket egyébként a sötétség leple alatt követnének el.

A többi mászóra óriási felelősség hárult azzal, hogy magukkal vittek engem, egy tapasztalatlan mászót. Technikai szempontból nehéz mászásnak ígérkezett, és őszintén, eléggé be voltam tojva. Mi történik, ha hátráltatom a többieket? Mi lesz, ha tapasztalatlanságom miatt az akció kudarcot vall?

De ők csak bátorítottak és önbizalmat adtak, és annak ellenére, hogy magam úgy éreztem: inkompetens vagyok, egyszer sem éreztettek velem ilyesmit.

Végül eljött a bevetés ideje. Korán reggel hagytuk el az Arctic Sunrise fedélzetét, hogy a Gazprom masszív fúrótornya, a Prirazlomnaja felé hajózzunk. Félelmeim egy része hamarosan beigazolódott. Mászás közben egy méretes hullám elsodort, és így rögtön az első próbálkozásnál kudarcot vallottam. Perceket töltöttem a jeges vízben, a kötéllel küzdöttem, s végül vissza kellett kapaszkodnom a csónakba, miközben elöntött az aggodalom és erőtlennek éreztem magam.

A fejem felett 15 méteres magasságban tartózkodó aktivista társaim láttán erősen megingott az önbizalmam. Jono, a Sunreise legénységének tapasztalt falmászó tagja azonban átjött a csónakomba, és lelket öntött belém. Tüzetesen ellenőrizte a felszerelésem. „Ne siess– tanácsolta – csináld szép lassan, és menni fog.” A beszélgetés visszaadta az önbizalmam.

Rászántam magam a második nekirugaszkodásra. Ekkor már rángatták a köteleinket és vízsugarakat irányítottak a fúrótorony oldalára – de tudtam, hogy valahogy fel kell kapaszkodnom.

Mászás közben Basilre és Terryre figyeltem. „Majdnem ott vagy! Lépésről lépésre – úgy van!” - biztattak. Végül sikerült! Elnéztem a 3 kilométeres távolságban pihenő Arctic Sunrise irányába, majd felpillantottam a felettem tornyosuló acélszörnyetegre. Egy pillanatra emelkedett hangulatba kerültem, de letaglózott az előttünk álló feladat nagysága. Gondolataim Oroszország és Grönland őslakos népei körül is forogtak. A múlt héten személyesen találkozhattam velük, és most arra gondoltam, miként forgatta fel kultúrájukat és életmódjukat a szárazföldi olajkitermelés, és milyen letaglózó és fájdalmas lehet a számukra megtapasztalni, hogy az iparág most a vizeikbe rondít bele.

Máris nagyon késő van, tekintettel arra, milyen gyorsan tűnik el a sarkköri jégtakaró, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy fogy az időnk.  És hogy hiába vagyunk itt, a pusztítás frontvonalában, és igyekszünk mindent megtenni, és hiába segítjük egy erősödő mozgalom szárba szökkenését – időnként elfog az érzés, hogy mindez nem elég. Soha korábban nem éreztem ezt olyan erősen, mint ott, a fúrótornyon. A rengeteg pénz, a mérnökök munkája, az elszánt akarat, hogy ezt az acélszörnyet darabokból összerakják, és a kíméletlen sarkköri vizeken át a helyszínre vonszolják – ha ezt az erőfeszítést a tiszta, megújuló energián alapuló jövőbe fektetnénk, biztos vagyok benne, hogy sikerrel járnánk.

Elég volt felnézni a platformon dolgozó munkásokra, hogy lássuk: mennyien egyetértenek velünk. Jobbára nagyon barátságosak voltak, felemelt hüvelykujjal bátorítottak és békejeleket mutattak. Egy munkás, (aki egyébként vízágyúval locsolt minket), fényképet készített rólunk, és megkérdezte, jól vagyunk-e – világosan értették, hogy miért vagyunk itt, és látszott: a cég vezetése kényszeríti őket arra, amit tesznek. Persze igaz, néhányan különböző tárgyakat hajigáltak felénk, de csak páran voltak; nem gondolom, hogy viselkedésük a többség álláspontját tükrözte volna.

Hozzánk hasonlóan ők is a fosszilis ipar túszai. Hozzánk hasonlóan nincs választásuk. Ennek meg kell változnia. A fúrótorony oldalában lógva mindennél élesebb fényben csodálkoztam rá a kormány és az iparág arroganciájára, s arra, hogy milyen magas fokon űzik a struccpolitikát, csak hogy ne kelljen meghallaniuk a tudomány figyelmeztetését és világszerte – olajmunkásoktól az aktivistákig – milliók kiáltását.

Mielőtt azonban e kérdéseken hosszasan töprenghettem volna, komolyan belevágtak a vízágyúzásba. Terry először megpróbálta elviccelni a dolgot: „Ez minden, amit tudtok?” És mintha csak meghallották volna, az addig visszafogott vízsugarat maximumra csavarták fel.

Valamit el kell árulnom. A vízágyúk bevetése előtt már nagyon kellett pisilnem. Basil kétszer próbált segíteni a felszerelésem leoperálásában, hogy egy üvegbe pisilhessek. De mindkét alkalommal érkezett egy-egy helikopter. Arra számítottunk, hogy le fognak tartóztatni, úgyhogy inkább vártunk; nem akartuk, hogy – úgymond – letolt gatyával kapjanak el.

Végül mikor három óra múlva elzárták a slagot, Basil odafordult hozzám és megkérdezett: „Nos, mi lesz a pisiléssel?” „Á, Basil”, mondtam neki, „ezen már túl vagyunk." Ez az élmény, barátaim, alázatra tanított.

Így ma nem a Greenpeace International ügyvezető igazgatójaként írok nektek, csak egy aktivista csoport egyszerű tagjaként, aki túl van egy ötnapos erőszakmentes akción egy orosz olajipari cégóriás ellen, amely a sérülékeny sarkköri vizeken akar fúrni.

Ma, amikor elhajózunk, hogy a szárazföldön folytassuk kampányt, büszkébb vagyok, mint valaha, hogy Greenpeace aktivista lehetek. Egy hét leforgása alatt rengeteget tanultam aktivista társaimtól, akik hihetetlen türelemmel viselték botladozásom. Megtanítottak mászni, és amikor leestem, megtanítottak talpra állni és újra belevágni. Inspirációt nyújtottak elszántságukkal, eltökéltségükkel a nehézségekkel szemben, és azzal, hogy készek voltak saját testükkel állni a pusztítás útjába.

A küzdelem épp csak elkezdődött, és egyáltalán nem ért még véget. Most elhajózunk a bolygópusztítás frontvonalából, hogy kampányunkat a szárazföldön folytassuk. Az Arctic Sunrise pedig hamarosan a tengert borító jégtakaró irányába veszi az útját, hogy dokumentálja annak eltűnését, továbbra is tanúságot tegyen, rávilágítson a vállalat által elkövetett szörnyűségekre, és azt mondja a világnak: szó sem lehet róla, amíg mi őrködünk!

Most elindulunk, de nem fogunk lábujjhegyen járni. Ellenkezőleg: nagyon hangosak leszünk.

A gyermekeink jövőjéért folytatott csata folytatódik. Kérjük, csatlakozzatok a savethearctic.org oldalhoz!

Tetszett? Szeretnéd, ha többen olvasnák ezt a blogot, ha örülnének az önkéntes fordítóink, szerzőink? Akkor szavazz a Greenpeace-re a Goldenblog szavazáson, Szakértői kategóriában! 

Talán hallottatok róla, hogy péntek hajnali 4 körül öt aktivistával együtt felkapaszkodtunk a Prirazlomnaja olajfúró toronyra, hogy egy erőszakmentes akció keretében fellépjünk a Gazprom sarkköri tevékenysége ellen, és felhívjuk a figyelmet arra veszélyre, amit a Pecsora-tengeren tervezett olajkitermelés jelent. Hétfő reggel pedig a Gazprom egyik támogató hajóját blokkoltuk magunkat a horgonyhoz láncolva, hogy ne vihessenek új munkásokat a fúrótoronyra.

Oroszországban évente megközelítőleg annyi kőolaj megy kárba olajömlés és szivárgás formájában, amennyit a Prirazlomnaja egy év alatt kitermelne. A mindeddig érintetlen Északi-sarkköri tengerfenék feltárásánál az olajcégek, a kormány, az orosz állampolgárok, valamint a helyi környezettől ezer szálon függő őslakos népek számára egyaránt nagyságrendekkel olcsóbb lenne, ha egyszerűen begyűjtenék és felhasználnák az elszivárgó olajat. Röviden, a sarkköri fúrásból a hétköznapi orosz lakosoknak nem származik előnyük.

Valóban, az olajtársaságok részvényeinek tényleg kár megretteni az éghajlatváltozástól, és számukra valóban járhat előnyökkel is a sarki jégsapkák olvadása.
De a részvényesek már ne örüljenek annyira. Hiszen ők lélegző emberek, kiknek jólléte nem csak a pénzük mennyiségétől, hanem a földi ökoszisztéma állapotától is függ. Mint nekem, a Metropol olvasóinak, meg bárkinek.

Ezért pár példával bemutatnám azt, ami tényleg fontos az éghajlatváltozással kapcsolatban, és hogy miért érint minket.

Ez az elsőség - bár csak harmincezer ember véleményét fejezi ki -, mégis csak jelent, jelez valamit. Igen, azt is, amit most gondolni tetszik, hogy szabadság nélkül szart sem ér az élet, de én most inkább egy másik jelentésre hívnám fel a figyelmet. Arra, hogy az emberek szeretnek játszani. Mert ez egy látványos, kedves játék volt, ami az ember eredendő kreativitását, gyermeki lényét célozta meg. Szerinted, mi a legszínesebb magyar szó?! És beindultak a magyar koponyák. Harmincezer szavazat, ilyen dögmelegben, ráadásul anyagi mélyrepülés közben, nem is szólván a politikai hazugságáradatok kanálisbűzéről..

Ha ilyen körülmények közt emberek sokaságának van kedve a legszínesebb magyar szón töprengeni, az több mint bíztató. Az maga a  s z a b a d s á g  ígérete, foglalata, sőt megvalósulása. Nem a végeredmény, hanem maga a dolog örömteli, s hogy bónuszként maga a szó vitte el a pálmát, az csak plusz megerősítése az állításnak. A homo ludens létező emberfajta volt egészen az újkorig, de aztán az ész birodalma terjeszkedni kezdett, s a ráció lassan kiszorította az emóciót. Márpedig a játék lényege az érzelmi jelenlét, a szív lüktetése, az önmagáért való belemerülés, a gyermeki, önfeledt lét felidézése. A komoly dolgok ezt nem teszik lehetővé, sőt megölik. Márpedig jó ideje csupa komoly dolog vesz bennünket körül. Politika, Gazdaság, Megélhetés. Csekkszámlaadósságkamat.

Harmincezer embernek mégis volt lélekereje foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy melyik a legszínesebb magyar szó. S nem biztos, hogy azért, mert már elfogyott otthon az összes párna, ahová bevarrták a bankókat. Sőt. Érzésem szerint a játékosságra való hajlam fordítottan arányos az anyagi helyzettel. Aki a pénz szorításában él, annak nincs ideje felemelni a fejét. Akinek nincs, vagy kevés a vesztenivalója, inkább képes megrántani a vállát, és szabadságot adni magának. Ilyetén módon kifejezetten bíztatónak látom hazánk jövőjét. Az ország belátható időn belül kockáztatni képes-kénytelen tömegek játszóterévé válhat, ahol bohócok, vásári kikiáltók, csepűrágók és más komédiások vezényletével új világ alapjait rakjuk le. Ebben a világban a szabadság lesz a fundamentum és a szolidaritás a kötőanyag. Szivárványszínű lesz, és aki komolyan veszi magát, azt nem fogjuk komolyan venni. És az lesz a köztársasági elnök, aki a legtöbb gyerekverset tudja kívülről. De ha van kutyája, akkor minden vers duplán számít..

Mi is az a chemtrail? A chemtrail, azaz chemical trail (vegyi nyomvonal) kifejezés több hasonló elméletet is takar. Az interneten a Google több mint 2 millió találatot ad a chemtrail kifejezésre, azaz sokakat foglalkoztat a jelenség. A legelterjedtebb elmélet szerint, mind a katonai, mind a polgári repülőgépekből kipermeteznek vegyi anyagokat, elsősorban alumíniumot annak érdekében, hogy manipulálják a klímánkat. A „chemtrail hívők” szerint a permetezést bizonyítja, hogy az égen a repülőgépek mögött látható kondenzcsíkok az utóbbi időben megváltoztak. Rengeteg film található videó megosztó oldalakon, mely a közzétevők szerint furcsán viselkedik: szétterül, hirtelen megszűnik, stb. A chemtrail elmélet szerint az összeesküvő nagyhatalmak, világszervezetek (USA, NATO, ENSZ, EU, stb.) megállapodtak abban, hogy ezzel a titkos kibocsátással hűtik le a klímát és állítják meg a klímaváltozást. A „chemtrail szakértők” szerint az ENSZ is tudja, hogy ez a kísérlet járulékosan több milliárd embert megöl, de ennek ellenére fontosabbnak tartják a magasztos célt. Van olyan chemtrail elmélet miszerint, nincs is klímaváltozás, hanem gazdasági érdekekből a chemtrail révén manipulálják a klímát, sőt egyesek szerint a chemtrail célja az emberiség irtása – népességszabályozás. A chemtrail leírások szerint alumíniumot és báriumot, vagy nano méretű alumíniumot és báriumot, polimer-mikroszálakat, sőt egyéb anyagokat is kijuttatnak, ami képzi a szerintük gyilkos vegyi felhőt. A chemtrail elméletekben gyakran szerepel az USA ionoszféra-kutató program a HAARP (High Frequency Active Auroral Research Program) felelőssége, szerepe is, amihez szintén több összeesküvés elmélet kapcsolódik.

A legelterjedtebb chemtrail elmélet szerint a polgári és a hadi repülőgépek szándékosan a levegőbe juttatnak alumíniumot, mely az elmélet terjesztői szerint földre kiülepedve károsítja az emberek egészségét. Ha valóban valaki nagy mennyiségű alumíniumot juttatna ki, akkor sem lennénk nagy bajban. Először is elemi alumínium a légkör levegőjével reagálva alumínium oxiddá válik, ami semmiképp nem nevezhető mérgező anyagnak. A földre kijutó alumínium vegyületektől sem szabad megijedni, hisz a talajban is nagy mennyiségben találhatóak alumínium vegyületek. Az alumínium a harmadik leggyakoribb elem a Földön (8,13%) és a leggyakoribb fém a földkéregben. Minden étel, ital és a környezeti elemek is tartalmaznak valamennyi alumíniumot. Alumíniumvegyületeket élelmiszer-adalékként és gyógyszerekben is felhasználnak. Egy átlagos felnőtt naponta 30-50 mg alumíniumot eszik meg. Ehhez képest több chemtrail-es oldal is bizonyítani próbálja az alumínium mérgező hatását. Természetesen, mint a legtöbb anyag az alumínium is káros nagy mennyiségben. Például, ha 100 miligramm/liter (mg/l) felett van alumínium az ivóvízben, akkor az gyomor- és bélrendszeri irritációt okozhat. A „chemtrail bizonyítékok” során viszont esővízben csupán 0.080-0.12 mg/l alumíniumot mutattak ki. Az igen szigorú uniós magyar és EU-s ivóvíz határérték is 0.200 mg/liter (200 mikrogramm/liter) alumíniumot engednek, így a „chemtrail bizonyíték” esővizet bárki nyugodtan meg is ihatja. A folyamatos alumínium szennyezés kockázataira, például az Alzheimer-kór és az alumíniumkitettség kapcsolatára egyes kutatások felhívták a figyelmet[1], ám a „chemtrail bizonyítékok” viszont a normális környezeti alumínium kitettség töredékét mutatták csak be.

A másik gyakran emlegetett, ám esővízben ritkán kimutatott anyag a bárium. Az emberi szervezet átlagosan 0,3 mg/kg báriumot tartalmaz – ami döntően a csontokban található -, viszont a nem kötött bárium valóban akut mérgező hatású az emberre. 3-4 gramm már halálos lehet, a légzés bénulását okozza. Ilyen mennyiséggel összevethető bárium koncentrációról viszont egyetlen chemtrail mérés sem számolt be.

Egyes chemtrail elmélet szerint a mérgező anyagokat nanoméretben juttatják ki a levegőbe. A nano anyagok viselkedése eltér a normál méretű anyagokétól, így egészségügyi hatásuk is akár súlyosabb lehet. A chemtrail dokumentumok azonban nem mutatták be semmilyen bizonyítékot nano anyagok jelenlétére a légkörben, esővízben.

A chemtrail hívők egyik fő bizonyítéka, hogy a kondenzcsíkok sokáig megmaradnak, időnként eltűnnek és furcsa alakot öltenek a levegőben. A megszakadt kondenzcsíkok a Chemtrail-ben hívők számára bizonyítja, hogy permetezés folyik, hisz mikor kihagy a csík, „akkor cserélik a palackot”. A kondenzcsík akkor keletkezik, amikor a repülőgép motorja elégeti az üzemanyagot és a légkörbe kerülve az égéstermékek kondenzációs magvakként szolgálnak a levegőben lévő vízpára számára, ugyanúgy, mint az a hagyományos felhőképződés során vagy a fűszálon a dérkiválás során is történik. A repülőgép hajtóművének égésterméke a többi kipufogógázhoz hasonlóan többek között koromszemcséket, vizet, valamint egyéb oxidokat tartalmaz. A vízzel túltelített magaslati levegőben ezeken a magokon könnyen kicsapódik a víz. Alacsonyabb magasságban fel-, illetve leszállásnál a szárnyak csúcsainál kialakuló légörvények miatt is kialakulhat kondenzcsík.

A kondenzcsík viselkedése - azaz hogy mennyi ideig marad meg és hogy milyen formában terjed szét - a körülötte lévő levegő páratartalmától, hőmérsékletétől és a szélviszonyoktól függ. Egy hidegfront utáni száraz levegőben egészen rövid kis csík várható, míg egy melegfront előtti nedves levegőben órákig is megmaradnak a fokozatosan kiszélesedő, feldarabolódó csíkok. Az Időkép.hu cikke is pontosan elmagyarázza, hogy miért tűnnek el illetve jelennek meg újra, miért váltanak alakot a kondenzcsíkok a levegőben. „Maguk a kondenzcsíkok is teljesen másként viselkedhetnek (eltűnhetnek, majd újra megjelenhetnek), ha a gép felváltva repül alacsonyabb, illetve magasabb páratartalmú (telítettségű) légrétegekben. Az "alakváltás" pedig az esetek 99 %-ában teljesen nyilvánvalóan a Nap, a repülő és a szemlélő által bezárt szögek gyors változásainak tudható be, összeadódva a torzító légrétegek fent említett hatásaival; a tükröződések és árnyékok játéka teljesen becsaphatja a kevéssé jártas szemlélőt, vagy éppen videót/fotót készítő amatőrt.” (Forrás: http://www.idokep.hu/hirek/hologram-repulok-es-chemtrail-csikok)

A repülésnek és a kondenzcsíkoknak természetesen vannak kedvezőtlen környezeti hatásai. A repülőgépek felelnek a világ teljes üvegházgáz kibocsátásának 2 százalékáért, ráadásul ezen szektor kibocsátása jelentősen növekszik. A kondenzcsíkok, pedig - bár az átlagos üvegházhatású gázokhoz képest rövid ideig -, de külön is hozzájárulnak a globális melegedéshez.

A chemtrail ügyében már többen hivatalos kérdéseket intéztek hatóságokhoz, államigazgatási, uniós szervekhez, amire rendre megkapták cáfoló válaszukat. A Greenpeace-t ez még önmagában egyáltalán nem győzné, viszont amíg nincs meggyőző tudományos eredmény, mely bizonyítaná a jelenséget, addig nem lehet az ilyen globális összeesküvéseket feltételező állításokat komolyan venni. Sajnos van pont elegendő valós környezet és egészségpusztító tevékenység, cég mint az északi tengeren olajat fúró Shell,  a radioaktív anyagok, hulladékok biztonságos kezelését megoldani képtelen nukleáris ipar vagy az egészségünket és a környezetet károsító növényvédőszereket, vegyi anyagokat, GMO-kat gyártó óriásvállalat, akik ellen nagyon is indokoltnak látja a Greenpeace a határozott fellépést. Így szakmai, tudományos szempontból nem megerősített jelenségekkel nem tartjuk indokoltnak foglalkozni.

Simon Gergely

Regionális vegyianyag szakértő,  Greenpeace Kelet- és Közép-Európa

Megjegyzések:

1. A cikk alapja, hogy a Greenpeace-t, a Védegyletet és a Kockázatos.hu-t is megkereste több érdeklődő a chemtrail-el kapcsolatos kérdéseivel. Bizonyos adatokat a Védegylet adott át nekünk, melyeket egy lakostól kaptak.
2. Az általunk megkérdezett repülőgépszerelő szakemberek is kizártnak tartják a feltételezést: a gépeket olyan gyakran és annyian nézik át, a beépített elemek engedélyeztetése annyira soklépcsős, hogy  mindez igencsak megnehezíti a nemzetközi összeesküvést kivitelezését, titokban tartását.

Épp karácsonyeste volt. Anders és az Apollo 8 parancsnoka, Frank Borman volt az első ember az idők kezdete óta, akinek sikerült Hold körüli pályára állnia. És akkor, ahogy ott keringtek… az űrhajó piciny ablakából valami olyat pillantottak meg, amit ember még nem látott, mióta világ a világ: valamit, ami oly ismerős és idegen egyszerre; lélegzetelállítóan gyönyörűnek és törékenynek látszott. „Úristen!” – kiáltott Borman. – „Nézd azt, ott. Hisz ez csodálatos!”

 „Van nálad színes film, Jim?” – kiáltott Anders – „Add csak ide gyorsan azt a tekercset…” És ez a két ember egy konzervdoboznál nem sokkal nagyobb fülkében, csaknem 400.000 kilométere a Földtől, egy pár percig idegesen kapkodva próbált berakni egy Kodak filmet a fényképezőbe. Aztán Anders odaemelte a gépet az ablakhoz, megnyomta a gombot, és megörökítette, ahogy törékeny kis otthonunk, a Föld lassan a Hold horizontja fölé emelkedik. Földfelkelte volt. Ez a kép olyan hatással volt az emberiség pszichéjére, hogy sokak szerint a globális környezetvédelmi mozgalom megszületéséhez vezetett – hiszen a kép óta másképpen gondolkodunk magunkról.

2012. július 18-án négy embert letartóztattak Fehéroroszországban, miközben az ottani orosz nagykövetség környékén egy Medvegyev orosz miniszterelnöknek szánt petíció átadására készültek. A dokumentum felszólítja a miniszterelnököt, hogy ne írja alá az együttműködést a fehérorosz astravetzi atomerőmű orosz közreműködéssel történő megépítéséről és üzemeltetéséről. (Azóta már aláírta...)

Kik a letartóztatottak?

Andrej Ozharkovsky - atomfizikus és újságíró, orosz állampolgár
Tatjana Novikova - újságíró, fehérorosz állampolgár
Irina Sukhy - az EcoDom környezetvédelmi központ vezetője, szintén fehérorosz
Michael Matskevich - egy fehérorosz emberjogi megfigyelő

Mind a négyüket huliganizmussal vádolják, amit a tanúk vallomása alapján megalapozottnak is tekintett a bíróság. A dolog szépséghibája külső szemlélő számára nyilvánvaló, ugyanis a tanúk a letartóztatást végző rendőrök voltak. Ők egyöntetűen állítják, hogy hangosan és trágárul kiabáltak a vádlottak az utcán. Az első három embert ismerik külföldi Greenpeace-es kollégáink és mindenki elképzelhetetlennek tartja, hogy szabad akaratukból akárcsak hangosan kiabáltak volna. Mind a négyen alapvetően békés és erőszakmentes természetűek, ez eddigi munkáik alapján egyértelmű.Tatjanát és Andrejt mielőtt bármi is történt volna elvitték a rendőrök. Irinát, akit Tatjana még sms-ben értesíteni tudott, az orosz nagykövetség felé menet tartóztatták le, Michaelt pedig akkor, amikor a rendőrségre ment, mert meg szerette volna vizsgálni a letartóztatottak fogvatartásának körülményeit.

Andrej 10 napos börtönbüntetést kapott.
Tatjana 5 napot.
Michael 3 napot.
Irinát "csak" 1,5 millió Rubel (kb. 150 EUR) pénzbüntetéssel sújtották - ez egyébként magasabb, mint az ottani havi átlagkereset

Fehéroroszország nem írta alá az európai emberi jogi konvenciót, de tagja az ENSZ-nek, és mint ilyen elismeri az ENSZ emberi jogi chartáját, amely többek között a szólásszabadságot garantálja. Az atomkritikus hangokra odafigyelni lehetőséget adhat olyan katasztrófák elkerülésére, mint a csernobili vagy a fukushimai. Csernobil keményen és fájón tanította meg Fehéroroszországnak az atombalesetek következményeit; az ország nagy területe elszennyeződött és a mai napig is van olyan rész, amely lakhatatlan az atomerőmű katasztrófája nyomán. Fukushima példája is ékesen mutatja, hogy nem törődni a figyelmeztetésekkel része a nukleáris ipar körüli hibáknak. A négy aktivista koholt vádak alapján történő letartóztatásával Fehéroroszország nagy lépést tett a Robert Jungk által a 70-es években leírt atom-állam, az embertelenségbe vezető haladás, megvalósításáért.

Jan Haverkamp

Ott voltam a Warrioron, mikor július 7.-én az aucklandi kikötőbe hajóztunk be. Zord, télies időjárás uralkodott, de így is számos csónak üdvözölt minket a vízen. Sok csónak közülük a Peace Squadron tagja volt, mely csoport mindig vízre száll és tüntet, ha egy nukleáris meghajtású vagy egy felfegyverzett hajó érkezik a kikötőbe. Most azonban egy közülük valót üdvözöltek.

Tisztán emlékszem rá, hogy a sötétedésben értük el a partot még alkonyat előtt. 12 és 4 óra között én őrködtem, és már akkor megéreztem Új-Zéland illatát, még mielőtt megláttam volna. Hét év után tértem haza, és egyben a Greenpeace tagjaként, mely még egy sokkal kisebb szervezet volt akkoriban, mint most. Ami 1985-ben történt a Warriorral, az tette a Greenpeace-t azzá, ami most valójában. A Rainbow Warrior atomellenes kampányt folytatott a térségben. A kampánynak az is része volt, hogy 360 rongelapi lakost segítettek áttelepíteni a Marshall-szigetekre, mert az USA atomrobbantási kísérletei miatt durván megnőtt a radioaktív szennyezés a sziget környékén. Meglátogattuk Kiribatit és Vanuatut is, mely országok a japánok ellen küzdöttek, hogy megakadályozzák őket, hogy az atomerőművekből származó radioaktív hulladékot a Mariana-árokba dobják.

Azzal lett tele a hócipőjük, hogy a cég inkább költ egy csomó pénzt arra, hogy ügyvédekkel fenyegetőzzön, hogy telehirdesse a világot arra, ő mennyire zöld és jófej mint hogy egy picit lassítson a bolygó tönkretételén.

Mert olajtársaság és olajtársaság között is lehet nagy különbség. Olajra szükség van, tetszik nem tetszik: nem csak üzemanyagként szorulunk rá (egyelőre!), de készül belőle egy csomó jó és hasznos dolog is a sok rossz és fölösleges mellett. Van számos olajtársaság, ami csak annyira mocskos mint egy átlagos multi, de a Shell és az EXXON (ismertebb nevén: E$$O) kétségbeesett küzdelmet folytat a leggonoszabb cég címéért. Tudósok és politikusok lefizetése, véreskezű diktatúrák jóbarátsága, katonai szabadcsapatok felbérlése a szülőföldjeiket védő bennszülöttek ellen: mind-mind hozzátartozik a munkájukhoz. Csak a Shellnek egy év alatt 200 regisztrált olajkitörése volt, el lehet képzelni, hogy hánynál tették rendbe a környezetet, kártalanították a helyi lakosokat.

Most az Északi sarkvidéken akarnak fúrni, ami azért különösen gáz, mert ott a szokásosnál nagyobb a veszélye egy olajkatasztrófának, ami, ha bekövetkezik, a szokásosnál sokkal nagyobb károkat okoz. Ott még a cég szerint sem tudják kezelni az olajkitöréseket.

Azt persze hajtogatják, hogy nem lesz semmi baj. Például szerintük ez a hajójuk itt Alaszkánál (még a fúrások megkezdése előtt!) nem is futott partra:

Szóval ne.

Nem szabad.

Van elég olaj még a földön, amit nagyon muszáj, azt bányásszák ennél elfogadhatóbb helyeken.

Azért, hogy a sarkvidéket megmentsük, 10 aktivistánk most a dutyit is vállalta.

Egyetértesz céljainkkal? Írd alá és terjeszd petíciónkat, hogy nyilvánítsa védetté a Sarkvidéket az ENSZ. Most. 

Dél-Afrikában folyamatosan csökken az egy főre jutó víz mennyisége. Ilyen drámai csökkenés sehol másutt nem tapasztalható. Belegondolni is szörnyű, de Dél-Afrika akár már 2030-ra eljuthat odáig, hogy képtelen lesz saját vízigényének kielégítésére.

Az gondolhatnánk, egy ilyen veszély láttán bizonyára mindent megtesznek, hogy a válságot elkerüljék.  De sajnos korántsem ez a helyzet.

A Shell, a Total és még néhány olajóriás, 2011-ben ígéretes olajmezőre bukkantak az Atlanti-óceánon az említett dél-amerikai állam partjaihoz közel. A Shell 45% százalékos részesedését látva, nem kérdés, miért érdekeltek a fúrások folytatásában. A becsült nyereség napi 120 ezer hordó olaj, a bevételből pedig tisztességes bevételhez jutna adó formájában a francia állam egy 2011-ben megszavazott törvény alapján – írja az Index.hu

Ez a történet iskolapéldája annak, mit jelent a politikai lobbi. A természet leigázása, bekebelezése és tankokba - meg bankszámlákra - töltése excel táblázatok átlagértékei és az éves profit mutatóin keresztül történik. Azért csinálják, mert ez nekik nem fáj. Nem fáj, ha tönkreteszik a tengeri élővilágot, az még kevésbé fáj, hogy ökológiai katasztrófát okozhatnak a térségben. Ez ugyanis a számításaikban nem más, mint egy mutató, ami az esetleges következményekkel számol (ún. környezeti károk utáni tereprendezés költségei). És amikor a „kártényezős szorzó”- amit törvényhozásnál szintén a lobbi határoz meg – kevesebb, mint a bevételi kockázat, akkor zöld utat ad a döntéshozatal a beruházásnak.

Mélytengeri olajfúrások betiltásáért demonstráló Greenpeace aktivista
Brüsszel, 2011

Érthető, hogy François Hollande félti a francia GDP-t és a nemzetgazdaság bedőlésének réme lebeg a szeme előtt. Az engedélyek felülvizsgálatának hírére személyesen hívta a francia olajipari unió elnöke. A Guardian cikke szerint a francia zöldek óvatos véleménye az esetről azt sejteti, hogy nagyon friss még kapcsolat a kormánypárttal. Még nem mernek nagy botrányt szimatolni. A Hollande kormány egyik zöld képviselője szerint Bricq távozásának okát a Shell üggyel magyarázni nem túl okos dolog. A Zöld frakció elnöke, pedig azt nyilatkozta, hogy komolyan kell venni, ha a miniszternek ténylegesen az említett ügy miatt kell távoznia.

Hogy mit csinál most Nicole Bricq? Én biztosan csalódnék a főnökömben, ha azért helyezne át, mert elfelejtett adni egy listát, kivel nem szabad ujjat húzni. Briq pedig hivatalból még mehet tanulmányútra, mondjuk Francia Guyanára. Ha kedve tartja, bármikor radikális környezetvédő aktivistaként tiltakozhat bannerrel a kezében a munkálatok ellen. Viszont hivatalosan már nem tehet semmit.

A munkálatok július elején kezdődnek. A napos tengerpart, pálmafák, a vadregényes tengeri világ kínálata két szolgáltatással bővül 2012-től: az első, az állandó kilátás a fúrótornyokra (Shell dolgozóknak kedvezménnyel!). A másik - amit sorsoláson nyerhetnek a kedves utasok -, hogy bármikor katasztrófaturizmusba változhat a nyaralás felár nélkül. A sorsolás ilyen beruházásoknál bizonytalan, viszont a látványról lehet érdeklődni azoktól, akik jártak a közelben található Mexikói-öbölben 2011 nyarán!